Az elmúlt hetekben megadtam magamnak újfent az időszakosan igényelt nyüzsgés lehetőségét, panaszra nincs okom. De mielőtt a pezsgéstől feltöltődött elemeim kezdtek volna lemerülni a nagy zsibongásban, továbbvonultam. Ami igaz, az igaz, relatív, hogy kinek mit jelent a csend, hol, hogyan teremti meg azt magának. Akár egy nagyváros zajos forgatagában is. Felcsapva a fülest bármit (tengerzúgást is) hallgatni, vagy csak bámulni földalattin, hév-en, villamoson, úton-útfélen. Vagy a telefonba elmerülve, ritkábban könyvet olvasgatva (ilyet is látni néha). Persze annak, aki naponta akár órákat is „tömegközlekedik”, ki kell alakítania a túlélési stratégiákat, rutinokat. Én örök kíváncsi megfigyelőként az embereket fürkészem. Megpróbálok nem túl feltűnően bámészkodni.

Visszatérve a vélt vagy valós csendekre: azok is sokszínűek. Más egy aluljáróban, a pléden alvó kutyájával üldögélő csőlakónak, aki szótlanul bámul maga elé. Meg sem rebben az előtte zajló folyamatos, fülhallgatós vágtatás láttán. Megszokta, a maga csendjében ül. Másképp teremti meg a csendjét, akihez egy kérdéssel fordulnál, de szóra sem méltat, átnéz rajtad, megy tovább. Továbbá más a csend annak, aki a sors kegyeltjeként csendes helyen él. De neki is elő kell bújnia az odújából és bevetnie magát a zajos forgatagba. Szóval, semmiképp sem megúszós a mindennapi zsibongás. Zajos futószalagon történő, egymás mellett elrohanós élet. De tényleg más egy kisvárosban? Mert rohanás ide-oda, egy világvárosban is tetten érhető a figyelmesség, segítő szándék. Csak talán más a ritmusa, az ideje. Rövidebb. És egy kisvárosban is át tudunk nézni egymáson teljes közömbösséggel. Csak ott a közömbösség talán feltűnőbb. Mert mégiscsak lassúbb az élet, átláthatóbb.

Na, itt leállok az egymással szembeni figyelem, figyelmetlenség és a kinek mi a csend körüli filozofálgatásokkal. Kisvárosi, vasárnapi csendemben rakosgatom magamban ide-oda az elmúlt zajos hetek darabkáit. Nyaralásom naplója lezárva. És nem csak az ígéretem miatt, hogy nem szeretnék senkit untatni. A hegyi fejezet elmarad. A kis faluban, amely a világon a legcsodálatosabb hely, ahová készültem elvonulni az igazi csendbe, átvették a terepet a medvék. A mi udvarunkon is. Már hárman caplatnak a teraszon az ablak előtt, mackó mama a bocsaival. Azért rendben van ez így?

Maradok a kisvárosi csendben, aztán, hátha… lesz valahogy egyszer ott fent, a hegyen is.

Fotó: Pixabay.com