László Zsuzsa
Nem tudok leszállni a medvetémáról. Eddig csak érintettem, de most alaposabban belevágok. Szomorú vagyok és tehetetlen. Ülök a negyedik emeleten (félreértés ne essék, szeretem az otthonunkat), és nem hiszem el, hogy nem lehetek ott, ahová egész évben készülök. Ahová mindig elvonulok egy időre, amint csak tehetem. A hegyek közti kis „oázisunkból’’ kitúrtak ugyanis a medvék.
Sokáig próbáltam megérteni – ha elfogadni nem is – az összes magyarázatot arra, hogy miért lehetetlenítették el életünket a fent említett négylábúak. Alapállásból nem vagyok semmiféle agressziónak, bántalmazásnak híve. Az öldöklésről nem is beszélve. Filmet nézve is nehezen viselem el a brutális jeleneteket. Mindezt csak azért említem, hogy senki ne feltételezze rólam, miszerint valami kéjes örömet éreznék a mackókra váró esetleges vérfürdők kapcsán. Nem éreznék. De azért valami nem stimmel. Értem én, hogy a mi kezünk is alaposan benne van abban, hogy itt tartunk. Mert mi költöztünk rájuk, irtjuk az erdőket, etetjük őket, szelfizünk velük, haverkodunk és a többi. De valahogy meguntam azt hallgatni, hogy mi kezdtük, megérdemeljük, most rajtunk csattan vissza.
Megszavazták, hogy párat ki lehet lőni. Mert az csak pár lesz ahhoz képest… Nem akarom lelki szemeim elé vetíteni azokat a kilövéseket, esküszöm, hogy nem. De a komoly károkat ért, mi több, életre szóló sérüléseket elszenvedett vagy halálra kínzott embereket sem. Akkor hogyan is állunk ezzel?
Én „csak” egy igen szomorú lázongó vagyok, aki nem mer kimenni az évek során megteremtett hegyi kis otthonba. Ahová a legnagyobb tisztelettel, a helyhez alkalmazkodva érkeztünk. Hogy miért érkeztünk? Mert nekünk, embereknek is jogunk van erdő- és patakközelben üldögélni, éldegélni időnként. Elvonulni mindenféle zaj elől a csendbe. Visszatalálni a jobbik énünkhöz (miket mondok… de ha így igaz?). Azaz csak volt jogunk, mert az udvarunkon mostanság teljes nyugalommal sétafikálnak a medvék. Tavaly még csak egy látogatott, most már három. Lehet, csak barátkozni akarnak, mert nem zavarja őket sem társaság, sem tábortűz. És mostanság már napközben is arra járnak.
Elég nyitott embernek ismerem magam, de ezekre a barátságokra valahogy nem vagyok vevő. Elképzelem, milyen is lesz, ha így megy tovább. Lelki szemeim előtt azt látom, hogy tisztes távolból, távcsövön leskelődöm az udvarunkra. Irigykedve nézem, miként hancúroznak a bocsok, mielőtt becitálják őket a házba vacsorázni, majd pizsamaosztásra. Enyhén elrugaszkodott, de kicsit sem vicces látvány. De tényleg, hogyan tovább, mi lesz ebből?
Alulírott: Egy tehetetlen lázongó a negyedik emeletről. Aki nem szereti a vérfürdőt, az állatok bántalmazását sem, de hiányzik neki a hegyi otthon, a patakzúgás…
Fotó: Farcádi Botond
