Mint egy filmen látom (képzelem magam elé) azt a magányos, idős nőt, aki sok évvel ezelőtt a szomszédjainak eladta a lakását. Egy (nem eltartási) szerződés alapján továbbra is ott lakott, élete végéig. Soha nem volt senkije, nem ment férjhez, a rokonairól sem lehetett tudni semmit. Nem látogatták, nem voltak barátai, a szomszédokkal nem beszélgetett, kivéve a fent említett családot. Barátságtalan, zárkózott, tüskés ember hírében állt. Ismerőseim karácsonykor, húsvétkor bekopogtak hozzá, őket süteménnyel kínálta, majd újra magára zárta az ajtót. Amikor meghalt, nem volt, akinek szólni. Az ismerőseim temették el. Majd hozzáfogtak a lakás kiürítéséhez. Nem könnyű egy életet felszámolni, akkor sem, ha idegenről van szó. Sőt, furcsa érzés lehet egy idegen életébe „belegyalogolni”. Ismerőseim elkezdték összecsomagolni a szekrényekben felgyűlt, láthatóan sosem viselt hálóinget, ruhát, cipőt. A felbontatlan tisztítószereket, sosem használt piperecikket. A vadonatúj edényeket, tányérokat. A temérdek sütőpapírt, alufóliát, a kamrányi befőttet, ami két családnak is becsületére válna. Kinek készült sütni, főzni, kinek rakta tele a kamrát, ha soha nem járt hozzá senki? Milyen alkalomból készült felvenni az „új’’ ruhákat, cipőket, ha alig járt ki a házból? Kinek tartogatta a felbontatlan csomagolású hálóingeket? Ismerőseim mai napig zsákokban osztogatják szét egy élet maradványait. És közben próbálják megfejteni azt az életet. Én is…

A második film szereplője szintén idős nő, de nem magányos. (?) A férjével élt együtt, akinek mindennap pontban tizenkettőkor ebédet adott, majd amikor a férje sétálni indult, ő átment a szomszédba. A családi barátnőnk (ő a szomszéd) lakásához kulcsa is volt. Órákig ott rekedt, és beszélt, beszélt fáradhatatlanul. Barátnőnk gyakran egy könyvbe merülve csak bólogatott. Amikor elutazott, bőbeszédű szomszédasszonya locsolta a virágokat, szellőztetett, és várta vissza. Hogy legyen, akinek végre beszámolnia a legújabban kipróbált receptről. Egy alkalommal kiderült, hogy nem csak akkor jár be a házba, amikor barátnőnk elutazik. Néha csak átmegy, és ha nincs is, akinek beszélni, elüldögél egy fotelben. Amikor a barátnőnk megkérdezte, hogy miért teszi, azt válaszolta, hogy legalább olyankor nincs otthon. Barátnőnk gyakran ajándékozott neki apróságokat, ha valami megtetszett a lakásából. Nem sajnált megválni a tárgyaktól. Egy idő után kezdtek maguktól is eltűnni dolgok a házból. Alig észrevehetően „vándorolt” át a szomszédba egy pár papucs, lábos, csésze. Pedig szomszédasszonya nem volt rászorulva, és továbbra is naponta átjárt. Órákig üldögélt egy fotelben, ha volt, akivel beszélgetni, ha nem. Amikor meghalt, a férje vissza akarta adni a kulcsot, a barátnőnk nem vette el. Mert nem árt, ha van egy kulcs a szomszédban. Bár sokszor fárasztó volt az idős szomszédasszony, és eltűnt ez-az a lakásból, a barátnőnknek hiányzik kicsit.

Gyakran mondogatjuk egy-egy történetre, hogy novellatéma. Én ezeket most így írtam le, a novellákon még gondolkozom…

Képünk illusztráció. Fotó: pixabay.com