Más szóval: az élet tengerén való viharos hányattatás után a házasság viharmentes kikötőjében lehorgonyoztak. Egyik házasságlélektannal foglalkozó pszichológusunk megjegyezte, hogy az ilyen regények befejező sorait így kellene megfogalmazni: „És akkor kihajóztak a házasság viharos tengerére.”

Nem kevésbé önáltató csalás az is, amikor azt hiszi valaki, hogy ha „vallásos” módon oldja meg a párválasztás kérdését (ide tartozik a templomban tartott egyházi esküvő is, függetlenül attól, hogy az ifjú pár hisz-e Istenben vagy sem), ha tehát ezeknek a külső feltételeknek megfelelnek, akkor biztosítva van a szerencséjük, a zavartalan boldogság.

Ezzel szemben az az igazság, hogy az élete párját Istentől kért, kapott és elfogadott, életét, sorsát Isten kezébe tett hívő házaspár mindennapjai ugyanolyanok lesznek, mint másoké. A különbség csak annyi, hogy nem csupán egymásba kapaszkodhatnak, amikor ingoványos, csuszamlós területre érnek, hanem együttesen az Úr, a mennyei Atya kezébe is. Nyugalmukat, békességüket az a bizonyosság fokozza, hogy a mennyei Atya akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejükről (Heidelbergi Káté), sőt, inkább szükséges, hogy minden az üdvösségükre szolgáljon.

Sorsuk alakulása tehát nem a szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek során múlik. Történjék bármilyen baj velük, azért nem egymást fogják vádolni, mert életútjukat nem a vaksors szeszélye alakítja és irányítja, hanem Isten, aki őket – még születésük előtt – kiválasztotta és elhívta. Istentől meghatározott sorsuk olyannyira összetartozik (ezért is lesznek egy testté a házasságban), hogy egyik a másik nélkül nemcsak dönteni nem tud, de a nehézségek eltűrését, a próbatételek elszenvedését is csak együtt tudják elképzelni. Ez a gondolkodás, az egymás terhének együttes hordozása olyan magától értetődő természetességgel alakul ki bennünk, hogy szinte figyelmeztetni sem kell őket. Jézus irántuk mutatott, életük terheit is vállaló áldozatos szeretete napról napra tanulságos példává válik.

Nem kell azért senkinek sem – aki az eskü szövegének ezt a részét is vállalja – magáról valami hatalmas lelkierőt, önuralmat feltételezni, mert ez a többivel együtt jön majd. Ehhez az együttes szenvedéshez nem is annyira emberi lelkierő, mint inkább a Szentlélek ereje szükséges. Ha tehát valaki vállalja és Isten színe előtt ki is mondja: vele tűrök, vele szenvedek, az a többit már nyugodtan Istenre bízhatja. Ne várjon ezért dicséretet, és ne akarja „áldozatkészségét” dicsekedve a másik fél szemére vetni. Ha ilyen érzés (kísértés) fogná el, gondoljon csak Jézusra, mi mindent vállalt Ő értünk, s mindjárt helyükre kerülnek a dolgok. De mert az iménti veszély fennáll, jó ezt a kezdet kezdetén kimondani, hogy az együttszenvedés ne tűnjék „teljesítménynek”, hanem csak az maradjon, ami: két, Isten akarata szerint együvé tartozó embernek Isten előtt megkötött házassági szövetsége, amelyben az együttmaradást a közösen vállalt tűrés és együttszenvedés is biztosítja.