– Mit gondol, emberi-szakmai identitásának melyik dimenziója a legismertebb manapság?
– Miután az én egykori nagyon aktív életem ma igen diszkréten zajlik, a fiatalabb generáció, amelynek tagjai nem élték meg a 90-es évek változásait, kihívásait, kevésbé ismernek engem. De ez nem is rossz, mert ezzel párhuzamosan annak a felfogásnak a kizárólagossága is enyhül, hogy valamikor főleg a magyar közösségen belül voltam ismert, „magyarbarátként”, olyan személyként, aki kiáll a kisebbségi jogok mellett. A román közösségen belül – főleg Marosvásárhelyen –, a helyi politikusok körében kisebb szimpátiának örvendtem, sőt, a kiállásom miatt kezdetben sok retorzió ért, sűrűn kerültem kellemetlen helyzetbe. Az emberek az utcán elfordították a fejüket, a helyi lapban több alkalommal is hazaárulónak minősítettek. Ez a stigma gyakorlatilag az egész karrierem során megmaradt, bár az idők folyamán azért sokat kopott. Egy időben érezhető volt egyfajta elismerés is, főleg a Pro Europa Liga iránt, kevésbé a személyemnek szólóan. A Pro Europa Liga ugyanis tagja volt a Központok a Pluralizmusért nevű nemzetközi hálózatnak, amely a volt kommunista országokban működött, és ahol partnerekre találtunk, a nagy változás iránt érdeklődő emberekre. Ebben az esetben a pluralizmus elsősorban politikai pluralizmust jelentett, de majdnem mindenhol volt kisebbségekre vonatkozó komponense is. Mert már 1990-ben tisztán láttuk az interetnikai kapcsolatokból adódó megoldatlan kérdéseket.

Negyvenéves találkozó a volt tanítványaival. Fotók: Smaranda Enache gyűjteményéből

– Népszerű tanárnőként kezdte marosvásárhelyi pályáját, egy idő után mégis hátat fordított a pedagógusi szakmának. Mi taszította, illetve vonzotta?
– Az építészeti líceum francia­tanárnőjeként sok kollégámmal együtt tapasztalhattam, hogy a proletkult elfojtja a diákok szabad gondolkodását, ugyanakkor sok iskolában már egyre dominánsabbá vált a nacionalizmus. Tagadhatatlan volt az ideológiai nyomás is, fiatal tanárként mindezeket át kellett élnem. Én meg egészen más családi háttérrel rendelkeztem, más felfogással érkeztem. Igyekeztem is egyfajta alternatív gondolkodást a tanítványaim elé vetíteni. Az utolsó cseppet az jelentette, amikor francia szakon már nem taníthattam Baudelaire-t vagy Verlaine-t, megváltoztak a tankönyvek, a román szocialista rendszer vívmányait kellett volna francia nyelven oktatnom. Az indoktrinációban való részvételt nem vállaltam, és 1983-ban úgy döntöttem, jobb lesz, ha egy gyerekszínházba mentem át magamat és nézeteimet. Irodalmi titkárként kerültem oda, később az intézmény igazgatója is lettem. Ott is azt tapasztaltuk, hogy a cenzúrát agresszív nacionalizmus, asszimilációs szándék vezérli, a Ceaușescu-diktatúrának ezek a tényezői igencsak megmutatkoztak, főleg egy olyan városban, mint Marosvásárhely, és egy olyan színházban, ahol két tagozat is volt.

– Csak mutatóban: milyen ideológiai kifogásokat találtak az „éber” elvtársak a gyerekeknek szánt elő­adásokban?
– Nem volt könnyű megélni, amint az ideológiáért felelős pártemberek eljöttek megnézni a soros darabot, várni, hogy mit kell kigyomlálni az előadásból. Mint például ha három szín, a piros, a fehér és a zöld találkozott a Kis herceg című előadásban vagy egy román plakáton. Végigéltük és végigkommentáltuk az 1990-ig tartó időket, mert bár mindenki tartott a köreinkben is létező szekus besúgóktól, kialakult egy csoport, ahol nyíltan beszéltünk, hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A Nyugatról, főleg Magyarországról érkező könyveket én is megkaptam a kollégáimtól, magyarul elég jól tudtam, annak idején a bukaresti egyetemen a francia mellett a magyar szakot választottam, hogy javítsak a magyar tudásomon. Nagyon hasznos volt, hogy két kultúrához is tartozom. Lelkileg készültünk a diktatúra bukására, bár nem voltunk túl derűlátók, hogy még a saját életünkben megéljük a pillanatot, inkább abban reménykedtünk, hogy mire a gyerekeink megnőnek, talán megváltozik a világ.

A Pro Europa Liga vezetősége

– Volt bármilyen kapcsolata disszidens körökkel, akikkel aztán 1990 januárjától „dobbantani” lehetett?
– Nekem nem voltak közvetlen kapcsolataim a román disszidensekkel, de mivel szüleimmel otthon az Amerika Hangját meg a Szabad Európát hallgattuk, tudtam róla, hogy Doina Cornea vagy különböző román írók leveleket is írtak, azokat felolvasták. Sok olyan emberrel is találkoztam, akik megszenvedték a diktatúra éveit. Apai nagyanyámat kuláknak minősítették, nagyapám börtönviselt volt. Szászrégenben tanítványa voltam Alexandru Todea görögkatolikus bíborosnak, aki sokat ült a máramarosszigeti börtönben, kiszabadulása után három éven át olasz nyelvre tanított. Puskás Margit volt az első franciatanárnőm Régenben, férje, Genoiu úr ügyvéd, börtönben volt. Szüleim elküldtek Marosvásárhelyre Madame Made­leine Baciuhoz is, a tanárnő a régi francia iskola igazgatója volt. Sokszor nyaraltunk Alvincen az anyai nagyanyám római katolikus pap bátyjánál, tőle megtudtuk, hányszor vitte el a Securitate a népi papok mozgalmának idején. Márton Áront is általa ismerhettem meg, ő vitt el egyszer magával Gyulafehérvárra. A református, a volt görög katolikus és az ortodox pap társaságában hetente egy alkalommal preferanszoztak nagybátyáméknál a római katolikus parókián, közben beszélgettek. Diszkréten, de szerintem azzal a szándékkal, hogy nekünk, gyerekeknek segítsenek megérteni: több párhuzamos realitás is létezik.

– Fel tudja idézni, hogyan épült önben az átlagosnál jóval fejlettebb közéleti tudatossággal és lelkiismerettel rendelkező ember?
– Valahogy kicsi koromtól kezdve érdekelt, ami a társadalomban történik. Érdekeltek az emberi kapcsolatok, a soknyelvűség, a különböző vallások. Próbáltam megtudni és megítélni, mi helyes és mi nem. Az egyik legmegrázóbb fiatalkori élményem az 1968-as prágai tavaszt követő megtorlások időszaka. Tizennyolc éves voltam, mindent meghallgattam, ami az eseményekkel kapcsolatosan elhangzott, éppen akkor nálunk volt egy belga család, nekem kellett fordítani a történéseket. Elolvastam az összes hozzáférhető újságot, hogy minél alaposabban értsem, hogyan működik a világ. Színésznő akartam lenni, aztán tanár, majd valami olyan pozícióba kerülni, ahol a saját értékrendszerem szerint befolyásolni tudom a társadalmat. Közben hallgattam Doina Cornea és több román értelmiségi Szabad Európához írt leveleit, miközben éreztem, én semmit sem teszek. Egyszer a fiam nagyon kritikusan mondta: édesanyám, te nagyon bátor vagy a konyhában, amikor főzés közben a Szabad Európát hallgatod. Akkor döntöttem el, hogy igenis, most már tenni kell valamit. Írtam 1989-ben egy Állatmesék című bábdarabot, amit végül betiltott a cenzorbizottság. Sokat faggattak, hívogattak, győzködtek, hogy változtassak meg benne dolgokat, miután az egyik történetben egy diktátor, a felesége és a fia vezetik az állatvilágot. De nem voltam hajlandó átírni a darabot, nem is mutathattuk be, csak 1990 januárjában, de már nem volt különösebb visszhangja, a realitás akkorra már túlhaladta a történetet. Amúgy szociálliberális, gondolkodó embernek tartom magam.

Fotó: Rab Zoltán / Nőileg

– A sokszínű család, amelyben felnőtt – apai ágon erdélyi román görögkatolikus és moldovai ortodox eredet, anyai ágon katolikus székely és móc felmenők – hogyan tárgyalta az elmúlt száz esztendő történelmének katartikus pillanatait: a Magyarországot szétverő Trianont, a második világháború által stigmatizált szászokat?
– A szüleim kevésbé tárgyaltak velünk ezekről a témákról, az idősebb generáció tagjai, a nagymamák, nagyapa, a nagynénik, nagybácsik viszont annál inkább beszéltek róla. Apai nagyanyám a csittszentiváni görögkatolikus pap lánya volt, apai nagyapám moldvai, az anyai ági rokonság a ma már Gyulafehérvárhoz tartozó Borbándon és Alvincen élt. Általuk nagyjából értesültünk róla, hogy az idők folyamán mi történt a világban, kinek mi fájhat. A családban az volt a domináns érzés, hogy mi erdélyiek vagyunk, több nyelven beszélünk, ismerjük egymás érzékenységeit, és azokat nem szabad megbántani. Amolyan idealista katolicizmusban éltünk, abban az univerzális vallásban, amelyben Jézus jósága a jelkép és a követendő példa. Nem volt semmilyen irányú nacionalizmus, kioktatás. Nem kellett hangoztatnom magamról, hogy román vagyok vagy hogy a nagynéném magyar, és neki az másképpen fáj. Az volt a fontos, hogy emberségesen viselkedjünk, a szüleinktől is ezt láthattuk, akik orvosok voltak, mindenkit elláttak. A Mária és János, Maria és Ioan névnapokon mindenki eljött a régeni polgári miliőből, sokszor negyvenen is összegyűltek. Az ott megjelenő zsidók, románok, magyarok kulturális és hagyományalapú ellenállási típust alakítottak ki, nem pedig politikait, elsősorban azt akarták megmutatni, hogy létezik más típusú elit is, mint a párt- vagy besúgói „elit”.

Martti Ahtisaari finn elnökkel

– Milyen világot, milyen Marosvásárhelyt remélt magának és családjának az 1989-es fordulatot követően?
– A bábszínháznál a forradalom előtt is többen annak a bizonyos kulturális ellenállásnak voltunk a tagjai. A forró napokban a bábszínházasok zöme kint volt az utcán, a legtöbb plakátot nálunk készítették. Miután értesültünk róla, hogy Bukarestben létrejött a Grupul Pentru Dialog Social elnevezésű értelmiségi csoport, hamar döntöttünk: nekünk is lépnünk kell valami hasonlót. A december 30-ra meghirdetett találkozóra megtelt a bábszínház kisterme, akkor hoztuk létre a Pro Europa Ligát. A névválasztást az indokolta, hogy azt akartuk, mihamarabb szűnjön meg Románia elszigeteltsége, az első álmunk az Európához, a demokratikus államok családjához való visszacsatlakozás volt. De nagyon korán éreznünk kellett a veszélyeket: ’90 januárjában az abafáji cigánypogrom, a velünk egy időben létrehozott Vatra Românească felfutása, egyre erősödő támogatottsága. Igyekeztünk felkészülni egy román–magyar összefogás érdekében, akár a kulturális ellenállás formájában.

– Mérsékelt sikerrel, hiszen a fekete márciust például nem sikerült megakadályozni…
– A márciusi pogromot valóban nem tudtuk megakadályozni, nem volt hozzá semmilyen sajtóhátterünk, visszhangunk. Képtelenek voltunk hatékonyan fellépni, nem tudtuk befolyásolni a dolgokat, nem tudtuk leállítani a közeledő lavinát. Az azt követő 30 éven át viszont folyamatosan a bizalom hídjának visszaépítésére törekedtünk a román és a magyar közösség között. Váltakozó sikerrel, egy azonban biztos: jóindulattal és nemes gondolkodással közeledtünk a dolgokhoz. Nagyon sok rendezvényt tartottunk, kiadványokat készítettünk, amelyek révén igyekeztünk olyan elméleti és gyakorlati hátteret teremteni a román–magyar történelmi megbékéléshez, amelyet ha felkaroltak volna, most másképpen tudnék válaszolni az ön kérdésére. Amit legalább 20 éven át tettünk Románia demokratizálásának céljával, eredményesnek mondható. Lassan azonban a világ maga is kezdett megváltozni, miközben nem jött létre az általunk megfogalmazott és támogatott román államkoncepció. Mi a román–magyar megbékélést az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatra építettük, amelyben autonómiák léteznek, tisztelet, kisebbségi jogok. Nem egy ortodox nemzetállam keretében gondolkodtunk, hanem egy modern, integratív államban, amelynek minden közösség szabad és autentikus része, jogegyenlőségben a többséggel. Amikor úgy nézett ki, hogy van erre esély – nagyjából Emil Constantinescu elnöksége idején –, amíg még a nyugati típusú demokrácia iránt elkötelezett romániai civil társadalom is így gondolkodott, a Pro Europa Liga is komoly támogatással rendelkezett. De miután Románia is az Európai Unió tagja lett, az identitáshoz, a megbékéléshez kapcsolódó programok megszűntek, illetve finanszírozásuk jelentős mértékben csökkent, román állami támogatásban pedig soha nem volt részünk. Csökkentenünk kellett a ligánál dolgozók számát, egymás után szűntek meg a kiadványaink, a napilapunk. Az önmagukban nagyobb értékű pályázati források elérése számunkra gyakorlatilag ellehetetlenült, hiszen soha nem rendelkeztünk a különböző projektekhez szükséges önrésszel. A Pro Europa Liga ugyanis egy dolgot mindig próbált kihagyni: besorolni bármelyik politikai párt, valamelyik nemzet vagy felekezet mögé. A mi szerepünk mindig is az átjárhatóság biztosítása, a másság elfogadása volt.

Göncz Árpád és Emil Constantinescu elnökök 1997 május 27-i marosvásárhelyi találkozója alkalmával

– Ez azért némi ellentétben van az ön politikai szerepvállalásával a Nemzeti Liberális Párt színeiben. Mi terelte önt a tényleges politizálás terepére?
– Miután sokat dolgoztunk politikusokkal is, hamar megértettük, hogy szerepet kellene vállalni a politikában is úgy, hogy a civil társadalomban tanult, érvényesített értékeket próbáljuk bevinni az aktív politizálásba. Jómagam tagja voltam az Alianța Civică pártnak, ahonnan akkor léptem ki, amikor a Demokratikus Konvención belül épp ez a párt kérte, hogy az RMDSZ-es tagok esküdjenek fel az alkotmány Románia nemzetállamiságát szentesítő első passzusára. Amikor Constantinescu elnök létrehozta az Acțiunea Populară nevű pártot, engem is közös munkára invitált, amit elvállaltam. Ez a párt azonban nem sokat tudott nőni, rövidesen beolvadt a liberális pártba. Akkor Emil Constantinescu azt kérte Călin Popescu-Tăriceanu úrtól, hogy én legyek a liberális párt egyik alelnöke. Sokat dolgoztam, utaztam abban az időszakban, ám amikor 2010-ben a liberális párt parlamenti képviselői azt indítványozták, hogy minden iskolában románul tanítsák Románia történelmét és földrajzát, kiléptem a pártból. Ez volt az utolsó csepp, de az is közrejátszott, hogy közben semmilyen módon nem kerülhettem fel a parlamenti listákra. Azt is érzékeltem, hogy bizonyos mértékig a Pro Europa Liga rovására is mennek ezek a folyamatok, és bár bíznak bennem a kollégáim, hogy nem lesz belőlem olyan politikus, aki szembemegy a közös értékeinknek, a Pro Europa Ligán belül sem volt százszázalékos a támogatottságom. A politikusi próbálkozásaimat egészségügyi okokból is abba kellett hagynom, szívproblémáim merültek fel, az orvosok szerint ártalmassá vált a túl sok adrenalin.

– Miben merül ki ma a Pro Europa Liga tevékenysége, a személyes munkássága?
– Mindenekelőtt a szervezet szellemi vagyonát igyekszünk felvinni a világhálóra, megjeleníteni a honlapunkon. A véleményanyagok megjelentetését is folytatni kívánjuk. Működik még az emberjogi irodánk, hiszen vannak olyanok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy diszkriminációs ügyekben ügyvédhez forduljanak. Néha még ma is akadnak olyanok, akik nemzetárulóknak, Soros-bérenceknek neveznek, én viszont inkább azt fájlalom, hogy mi magunk nem teszünk eleget a méltó folytatás érdekében. Márpedig szükség van a szervezet átmentésére, mert nincs másik olyan szervezet, mint a Pro Europa Liga. Érzem, hogy hiányzik a párbeszéd, az őszinte fellépés, amelynek eredményeként szerettek és elismertek bennünket. Miközben vállaltuk, hogy gondolkodásbeli kisebbségben vagyunk, hogy szerény körülmények között élünk, hogy néha szembeköpnek vagy követ dobnak be az ablakunkon.

Fiával és unokáival

– Merre billen a képzeletbeli mérleg?
– Akárcsak bárki más, aki sok időt áldozott társadalmi vagy szakmai életére, bennem is van magánéleti hiányérzet, de nagyon hálás vagyok a családomnak, mindent elnéztek nekem, mellettem álltak. Az egyensúlyt férjem, Szokoly Elek, a fiam, a gyönyörű unokáim biztosítják. Megérte a befektetett energia, semmit sem érzek túlzott áldozatnak, rengeteg ember bátorított, állt ki mellettünk, olyan hatalmas mennyiségű pozitív energiát kaptam tőlük, hogy ma is abból élek. Talán annyit róhatok fel magamnak, hogy nem volt elég kiállás bennem annak érdekében, hogy a Pro Europa Liga tovább éljen itt Vásárhelyen, Erdélyben. Mert változatlanul szükség van rá. Sokan segíthetnének is nekünk, például abban, hogy a harmadik emeleti marosvásárhelyi székhelyünkről leköltözhessünk a földszintre, hiszen az idősebb generáció tagjai már nem tudnak feljönni. Egy földszinti helyiségben hetente-két hetente széles érdeklődésre számot tartó kerekasztalokat szerveznénk, ahol az emberek szívesen beszélgethetnének máig hiányzó témákról. Sommásan: a közös életünkről.

Fotó: Rab Zoltán / Nőileg

Smaranda Enache

Marosvásárhelyen született 1950. március 31-én. Szászrégenben végezte a líceumot, a Bukaresti Egyetem bölcsészkarán szerzett francia–magyar filológiai oklevelet. Először Bukarestben dolgozott fordítóként, majd a marosvásárhelyi építészeti líceumban tanított francia nyelvet és irodalmat. 1983 és 1990 között a marosvásárhelyi Ariel színház irodalmi titkára, majd művészeti igazgatója volt. 1989 decemberében marosvásárhelyi értelmiségiekkel közösen létrehozta a Pro Europa Ligát, Románia első proeurópai mozgalmát, amelynek jelenleg is társelnöke. 1998 és 2001 között Románia finnországi és észtországi nagykövete. Az évek során elnökségi tagja volt több romániai és nemzetközi civil társadalmi szervezetnek. Tevékenysége során számos olyan európai programot dolgozott ki, ültetett gyakorlatba és fejlesztett tovább, amelyeknek célja a demokratikus politikai kultúra megerősítése, és amelyek által kulcsszerepet vállalt a románok, magyarok, romák és más nemzeti közösségek társadalmi integrációjának, illetve történelmi megbékélésének folyamatában. Számos cikk és tanulmány, több könyv szerzője, illetve társszerzője. Díjak, kitüntetések: Maecenás Díj (Budapest, a Magyar Kormány Kisebbségekért díja, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje); a „For the Future of the Children of Europe” díj; Marosvásárhely díszpolgára, Báthory István-díj, Julianus-díj, az Európai Parlament CIVI Europaeo díja. Férje Szokoly Elek közíró, fia Ștefan-Sebastian, két unoka nagymamája.