A Bonus Pastor Alapítvány kétévente hagyományosan jelen van Tusványoson. Azért tartják fontosnak a jelenlétüket, mert meg akarják mutatni: lehetséges a szenvedélyek fogságából kiszabadulni. Sosem egyszerű az embernek saját magáról, a bejárt útjáról – főleg annak mélységeiről – beszélnie. Mégis megteszik, mert számukra az több, mint szolgálat: hiszik, hogy őszinteségükkel és példamutatásukkal segíthetnek másoknak – mondotta elöljáróban Kozma Ferenc, az alapítvány sepsiszentgyörgyi munkatársa. Ez alkalommal Mihály (szenvedélybeteg, Sepsiszentgyörgy), Gábor (szenvedélybeteg, Csíkszereda), Manyika (szenvedélybeteg, Brassó), Szilárda (hozzátartozó, Csíkszereda) és Tünde (hozzátartozó, Sepsiszentgyörgy) volt a vendégük, ők vallottak életükről, a szenvedélyükről, a vele való folytonos küzdelemről és szenvedélybetegekhez kötődő szeretetükről.

Bárkiből lehet áldozat

Nem csak a férfiak isznak – példázza ezt a magasan képzett Manyika esete is. Tizenhét évet tanult, negyvenkilenc évet dolgozott a román jogrendszerben, négy háza és két autója van, örökbe fogadott és nevelt két elhagyott kisgyermeket. Rengeteget dolgozott és közben rengeteget ivott.

Mindig talált kifogást, hogy éppen miért. Vagy azért, mert karácsony van, és ott az ünneplő család, vagy húsvét, és a locsolókkal kell koccintani, de ha nem vallási ünnep volt, akkor elseje vagy tizenötödike, vagy valakinek a neve napja. Annyit ivott, hogy nem volt ritka, az utcán esett el tehetetlenül, s nem volt ereje, hogy a saját lábán menjen haza. Adott ponton gyermekei azt mondták, egy másik anyának kellett volna őket örökbe fogadnia, és nem neki.

Közben művelődött, sokat olvasott és képmutató módon templomba is járt. Nem az első sorban ült, hanem hátrébb, de nagyon gyakran volt ott, bár nem hitte, amit ott mondanak. Végül mégis ott, az istenházában hangzott el az a mondat, amely elindította a józanság útján. Akarsz-e meggyógyulni? – hangzott el egy istentiszteleten az az igébe fogalt kérdés, amelyet minden beteg embernek feltesznek.

„Volt egy olyan pillanat, amikor éreztem, hogy ennél lejjebb már nem süllyedhetek sem testileg, sem lelkileg. Rengeteget hazudtam – hogy fáj a könyököm, fáj a fejem –, és borzasztó beteges alkatnak mondtam magam, tizenkétszer-tizenháromszor utaltattam be magam különböző kórházakba, de soha nem mondtam azt, hogy alkoholista vagyok, mert nem ismertem el. Az alkoholizmus tagadóbetegség. Mindenről beszélünk, de erről nem. Pedig csak hittel és őszinteséggel lehet felállni és elindulni azon a keskeny úton, amely a józansághoz vezet. Tizenöt évvel ezelőtt nekem is erre volt szükségem ahhoz, hogy felálljak és beismerjem: tehetetlen vagyok az alkohollal szemben. Annak, hogy hittel és őszinteséggel elkezdtem gyógyulni, ma 5311. napja van. Ha valaki azt kérdezi, létezik-e az alkoholisták közt happy end, azt mondom, tessék rám nézni, magam vagyok a happy end (boldog végkifejlet – szerk. megj.)!” – vallotta életéről a brassói hölgy.

Az alkohol parancsa

Gábor elismeri: neki sokáig az alkohol parancsolt. Hiába volt párja, aki mellette állt, s próbálta lebeszélni, mindenfajta módon segíteni, az nem kellett, az ital minden körülmények között fontosabb volt. „Nekem inni kellett. Inni kellett reggel, délben, este és éjjel. Eljutottam egy olyan szintre, hogy úgy éreztem, mintha két agyam lett volna. Egyik mondta, hogy nem szabad, ne csináld, állj le, ez nem jó, a másik pedig azt mondta, hogy meg kell innod valamit. És mindig ez volt az erős” – mondotta.

Eljutott arra a szintre, hogy az öngyilkosságot látta kiútnak. Meg is próbálkozott vele – háromszor is. Aztán úgy döntött, marad ezen a világon: ha nem sikerült, talán a Jóistennek valami célja, dolga van vele. Ekkor kezdett neki keresni, így találta meg a Bonus Pastort, és vágott bele egy hosszú terápiába. Önismereti gyakorlatokat végzett, s próbálta a Jóistent is megismerni, közelebb kerülni hozzá. A kapott segítségnek hála sikeresen vette az akadályokat, sőt: a többi függő társáért is tehetett már.

Hálásak a segítségért

Tünde a férje – általa szokványosnak mondott – történetét osztotta meg. Férje a munkája mellett vőfélykedett is, ami miatt egyre gyakrabban történt meg, hogy ittasan ért haza. Azt mondta, nem teheti meg, hogy ott, ahol mindenki jókedvűen mulat, éppen ő ne igyon.

Aztán nemcsak hétvégente nézett a pohár fenekére, hanem a hétköznapokban is. Tünde egy barátnője és annak családja történetén át látta, hogy a helyzet nem fog javulni, hanem csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Amikor férjének elmondta, mennyire bántja, amit lát, ő ellenkezett, tagadta, hogy gond lenne, bizonygatta, csak a munkája miatt iszik egy-két decit.

Aztán csak megpróbált leszokni, de ez a korszak nem tartott sokáig, mert a gyógyszeres kezelést igyekezett kijátszani. Ivócimborái kitanították, miként lehet a kezelés mellett is iddogálni. Egyszer, amikor ivás után vette be a gyógyszereit – azt kívánta bizonyítani, hogy nem ivott –, nagyon rosszul lett, egész éjjel hányt. Sikerült megegyezniük, hogy a gyógyszeres kezelést lemondják és valami mással próbálkoznak. Ekkor találkozott a templomban olyanokkal, akik vallomást tettek életükről, betegségükről és gyógyulásért tett erőfeszítéseikről.

A sepsiszentgyörgyi szemerjai templomban halott először a Bonus Pastor Alapítvány támogatócsoportjáról, az ott kapottakért azóta is hálás, mert családjuk gyógyulása akkor vette kezdetét – mondta.

Megmenteni akarta

Szilárda tudta, hogy párja alkoholista, de vállalta, mert hitte, meg tudja menteni. Közösen küzdöttek, próbálkoztak mindazzal, amivel az érintettek szoktak. Kiürítette az üveget, hígította az italt és széttörte a poharat, de „balek módra” sokáig nem döbbent rá, nem neki kell küzdenie, hanem az alkoholistának. Ha ő nem akarja, nem lehet megmenteni, sőt, a családot is magával rántja.

„Küzdünk, kínlódunk, szenvedünk, próbálunk felállni, próbálunk mosolyogni a világ felé, amikor kilépünk az ajtón, de hogy mi bent, a négy fal között mit élünk meg, azt csak mi tudjuk, mert próbáltuk eltakarni. Ott van az elefánt a nappaliban, már lobogtatja a fülét, már mindent mond... de nem, nem, mi jól vagyunk, nekünk nincs semmi problémánk. Nem mondjuk a szomszédnak, nem mondjuk a barátoknak, takargatunk. Pont azért, hogy védjük magunkat valamilyen szinten… És a gyerekek is hallgatnak. Jaj, azért nem jött apa, mert éppen dolga van. Nem azért, mert nem tud felállni; neki pont most nagyon fontos dolga van. És rá kell döbbennünk arra, hogy amíg így játsz­mázunk mi is, addig sem magunkon, sem a társunkon nem tudunk segíteni” – vallott az életéről.

Nem könnyű segíteni

Szilárda szerint minden megváltozik a családban, ha valakiből szenvedélybeteg lesz. Az érintettől át kell venni a család irányítását, a hétköznapi feladatokat és minden egyéb terhet, mellette pedig komolyan tennie kell azért, hogy önmagát épen tartsa. Nem lehet másba, csak önmagukba kapaszkodhatnak. Hasonlóképpen a gyerekeknek is meg kell érteniük, ők egy szenvedélybeteg gyerekei, az ezzel járó terhet pedig nagyon-nagyon nehéz leküzdeniük. A hozzátartozói csoportban levőknek – már ő is vezet egyet – gyakran kell pszichológushoz fordulniuk, hogy azt a súlyt bár részben letegyék.

Ferenc arról mesélt, alkoholizmusának tizenkét éve alatt fogalma sem volt arról, hogy a körülötte lévők mit élnek meg. Tavaly karácsonyra ajándékképpen levelet kapott kislányától, amelyben arról vallott, gyerekként miként látta, mennyire felnézett szeretett apukájára, majd arról írt, miként élte meg a serdülőkorát, amikor élete egyik legfontosabb szereplője már nem tud méltó lenni feladatához. „És habár tudtam azt, hogy őket is megviselte ez a történet, nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyen. Teli volt az a levél érzésekkel, teli volt igaz történetekkel, s újra és újra átéltem azokat a pillanatokat. Vele együtt. Majd felhívtam telefonon, és együtt sírtunk. Majd megköszönte azt, hogy most büszke lehet rám, és hogy pozitív példát tudtam mutatni.”

Fotó: Pixabay.com

Tünde is fájdalmasan idézte fel élete ezen időszakát. Ő is hitte, meg tudja menteni a férjét, ezért az bármit kitalált, belement, támogatta abban. Tette mindezt azért, mert úgy vélte, jutalma az lesz, hogy férje meggyógyul, újra a régi lesz. Lányai más-más módon próbálták megoldani, feldogozni a traumát. A nagyobbik hallgatott, visszahúzódott, és mindig megkérdezte, hogy Apuci most hova megy lagziba, mert attól tartott, egyenesen rettegett, ismerős is lesz a lakodalomban, s látni fogják, hova süllyedt az apja... A férje aztán Magyarországra költözött, lányai saját életet kezdtek, ő egyedül maradt, csend volt a házban, mégsem szabadult fel, örömében nem járt indián táncot. Rá kellett jönnie, az elmúlt évek nem csak a férjén, hanem rajta is nyomot hagytak, tükörbe kell néznie, takarítania kell a saját portáján is. Nagyobbik lánya azt mondta, nem tud segíteni, az ilyen jellegű problémáit mindenkinek magának kell megoldania. Első felindulásában azt mondta, hálátlan a lánya, de belátta, neki volt igaza, és ma már örvend, amiért szembesítette gondjaival és tennivalóval, pszichológus segítségével fel tudta dolgozni a történteket. Elismeri, nem szokványos, de úgy érzi, az elmúlt évek történései nagyon kellettek – igen, a férje alkoholizmusa is –, hogy mindent újrakezdjenek, ma pedig ne csak családként, hanem jobb családként éljenek.

Fia szólt

Mihályt a fia szembesítette azzal, hogy baj van. Jólesett neki, a csoporttal való első találkozása alkalmával igen sokat jelentett számára, hogy mindenki mosolyog és üdvözöli, senki sem kezeli le. Úgy érezte, jó a hely, ahol nem bélyegzik meg, együttéreznek vele, egy hozzá hasonló senkiházi alkoholistát befogadnak, nem ítélnek el, mert ott él a remény, hogy ki fogok tudni törni a rabságból. Ma már szabadnak érzi magát, és büszke arra, hogy be tudja tölteni apai szerepét.

Amikor ivott, az sem érdekelte, hogy gyerekei az iskolában kérték, helyezzék őket árvaházba, mert nem bírnak a részeg apjukkal élni. „Menjetek, nem számít, nekem ott vannak a legjobb barátaim, az üvegek! Ha ti nem szerettek, ők viszont szeretnek! A párom is elhagyott volt, egyedül maradtam, és akkor is nekem az a világ fontosabb volt. Aztán egy nap bejött a fiam, beszélgettünk, egy adott pillanatban azt mondta, nem tudok mondani egy napot sem, amikor ne ittam volna. Dühös voltam, erősen, azt mondtam, megmutatom én neked, de az igazság az, hogy a tízéves gyerek kérdésére nem tudtam választ adni” – mondta.

A ráébresztést követően élete nagyon megváltozott: régebb az élete – felelősségtudat, öntudat és szégyenérzet hiányában – könnyű volt. Manapság, amikor önbecsülése van, felelősséget vállal, tiszta fejjel él és döntéseket hoz, ügyek mellé áll, sokkal nehezebb. Nehezebb, de megéri, hiszen visszakapta a családját, szeretik a gyermekei. Négy és fél éve már ő az úr az ital felett, nemet tud mondani rá; ma sosem, mindig csak holnap fog inni – ez a mottója.

Imádkozni kell a szabadulásért

Manyika tizenöt éve nem iszik, élete teljesen megváltozott, amióta „a Jóisten elvette” az ivásvágyát. Támogatócsoportokba jár hetente kétszer, ha hívják, rádióba, tévébe megy, újságoknak nyilatkozik arról, hogy létezik az alkoholizmusból való szabadulás, van, járható a kiút. Igyekszik a tapasztalatát továbbadni, a hozzátartozókat pedig reménnyel tölteni meg.

„Képes vagyok ide jönni közétek és elmondani, hogy nem kell szenvedni, nem kell kínlódni, segítséget kell kérni. Én tudom, hogy ez nagyon nehéz. Van olyan alkoholista, aki nem is akar Istenről hallani. Akkor mondja azt, hogy egy felsőbb erőhöz imádkozik, a szék lábához imádkozik, de valakihez imádkozzon, mert egyedül nem lehet. Egyedül soha senki nem tudott meg­gyógyulni. Az orvosok nem tudnak senkit az alkoholizmusból és a szenvedélybetegségből kigyógyítani, ha nem akar saját maga gyógyulni. Ha nem akar felállni, hiába hull térdre a hozzátartozó, sír az anyja és gyermeke, az egész nem fogja érdekelni, ő inni fog. Akkor van esélye abbahagyni, ha a szenvedélybeteg önmagában dönti el: eddig volt, nincs tovább” – fogalmazott az 5311 napja „tiszta” Manyika.

Ferenc nem napokban, hanem években számolja italmentes éveit és megünnepli az évfordulókat. Nem úgy, mint szokás mifelénk – itallal –, de a lehető legnagyobb jókedvvel. Hogyan másképp? Az a nap, amikor utoljára ivott, számára olyan, mint az újjászületés, hiszen akként éli meg: attól a naptól kezdve más emberré vált.

A beszélgetéshez még mások is hozzászóltak, de a tényleges zárszó, amelyben a hozzátartozókat szólította meg, a Szilárdáé volt. Eszerint nem szabad a reményt feladni, küzdeni kell azért, hogy szeretteink minél hamarabb észrevegyék, nagy bajban vannak, életük menetén változtatniuk kell. „Azt szoktuk mondani, hogy a függő akkor döbben rá, valamit kezdenie kell magával, amikor padlót fog. Hozzátartozóként az a szerepünk, hogy emeljük a padlót, hogy hamar ráfogjon arra.”