A legrégibb ránk maradt zománcok több ezer évesek. A fémtárgyak felületének zománccal való bevonása az emberi kultúra kezdetére nyúlik vissza. Az ókori Mezopotámiában már i. e. 5000 körül készítettek olyan üvegszerű bevonattal égetett, díszített agyagedényeket, melyek a tűzzománc ősének tekinthetőek.
Az egyiptomi kultúrában a XII. dinasztia korában készült tűzzománc ékszereken alkalmazták a színes üvegpasztával való rekeszberakást. A görögök minden bizonnyal az egyiptomiaktól vették át a tűzzománcozás technikáját, amelyet egyedi sajátosságokkal és eredeti eljárásokkal fejlesztettek tovább. A rekeszzománc a legrégibb perzsa eredetű technika. Ezt követően a korai középkori Bizánc volt a tűzzománc mestereinek egyik legfőbb központja, ahol a VI. században a legmagasabb művészi színvonalra fejlesztették, virágzásának kora a IX–XI. századig is eltartott. A bizánci császár ajándékaként európai királyok udvarába is elkerültek rekeszzománc-díszítésű kelyhek, keresztek, ereklyetartók. A magyar Szent Korona Európa egyik legrégebben használt és mai napig épségben megmaradt beavató koronája, 27 zománcképpel, melynek legkorábbi származástörténeti okirata a 12. század eleji Hartvici episcopi Vita S. Stephani regis, miszerint Szent István II. Szilveszter pápától kapta.
A XIII. században kereskedelmi célokra dolgozó ötvösközpontok alakultak ki Európában, melyek közül a leghíresebbek az itáliai Velencében és a franciaországi Limoges-ban működtek. Magyarország mindkét központtal kapcsolatban állt, és a királyi udvar ötvösműhelyeiben is készültek műremekek. Az így elterjedt rekeszzománcnak kialakult egy jelentős válfaja, a sodronyzománc, egy addig ismeretlen tűzzománctechnika. Ez feltehetően a velencei ötvösök hatására, a XIV. század végén jelent meg először Magyarországon. Lényege, hogy a kialakított díszítő motívumoknak nem csak a belső, hanem a külső mezőit is kitöltötték zománccal. Idővel itáliai eredete feledésbe merült, és Európa-szerte mint magyar technikát tartották számon.
Magyarországon a templomok építésével fejlődött a zománctechnika, sok dísztárgyat készítettek az egyházaknak. Míg a korai emlékek kizárólag egyházi jeleneteket ábrázoltak, a XVI. században a reneszánsz művészet meghonosodása következtében már a legkülönbözőbb világi rendeltetésű tárgyakon is helyet kapott a zománc. Változott a téma is: növényeket ábrázoltak, ami lehetett virág, levél, csavart inda vagy ritkábban gyümölcs.
Nehéz idők (részlet)
Az erdélyi zománcozás a sodronyzománcozásból alakult ki, és feltehetőleg szász telepesek hozták ezt a mesterséget hozzánk. A fennmaradt tárgyi emlékek alapján a XV. századtól művelték Brassóban, Nagyszebenben, Kolozsváron, és a XVII. században érte el virágzását. Az 1960-as évektől kezdődően Európa-szerte az ötvösökön és az iparművészeken kívül szobrászok, festők is használni kezdték a tűzzománcot, így a technika bekerült a képzőművészetbe, és a zománcművészet azóta is töretlenül népszerű. Többen felfedezték a zománcban rejlő lehetőségeket, új alternatívákat adott a kísérletezésre és az önkifejezésre. Erdélyben kevesen művelik, és Elekes Gyula ezen kevesek egyike.
Elekes Gyula (1960, Székelyudvarhely) művészeti tanulmányait előbb szülővárosában, majd a marosvásárhelyi Művészeti Líceum grafika szakán folytatta, ahol Hunyadi László szobrásztanára fémplasztikaműhelyében már a 70-es évek végén betekintést nyerhetett a tűzzománcozás elméleti és gyakorlati ismereteibe. A líceum elvégzése és az érettségi után, 1980-ban Budapesten járt, ismerősei révén ott került kapcsolatba egy tűzzománcművésszel, a Fóton élő, bukovinai székely származású Lőrincz Vitussal. Ő avatta be mélyebben a tűzzománcozás technikáiba. Szakmai tudásának gyarapításában nagy segítségére volt Turi Endre festő- és zománcművész és Pap Gábor művészettörténész. Tíz évig a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjasa volt, 1992–2008 között számos németországi és spanyolországi alkotó tanulmányúton vett részt, Hiltrud Blaich és Bernward Horn németországi tűzzománcművészektől tanult, illetve Julia Ares spanyolországi művésztől, így szakmai fejlődésére mind a német aprólékosság, mind a spanyol lendületesség hatott. Itthon és külföldön oktatja a tűzzománcozást, az immár 22 éve folyamatosan működő, felnőtteknek és gyerekeknek szóló székelyudvarhelyi tűzzománctanfolyama messze földön egyedülálló.
A kiállított zománcművek 44 évi, technikai és kifejezésmódban szerzett páratlan tudást és tapasztalatot tükröznek. A különféle zománctechnikák (festett zománc, rekeszzománc, sodronyzománc) gyakran egyszerre történő alkalmazása társul a szabadon maradt vörösréz recipiens aranyozásával vagy polírozásával, csiszolásával, a fa és a réz folyamatos ötvözésével, a rézszövetekkel való kísérletezéssel, a felület rajzossá alakításával, illetve egyes alkotásokon fémek és drágakövek applikációjával. E munkák szemlélésekor a technika biztos tudása mellett első látásra megállapítható a jó komponálóképesség, illetve az a fegyelem, amivel előre megtervezve, a porított üvegből nyert változatos színű és minőségű zománciszapokat és zománcporokat a különböző festőzománc-eljárásokkal a réz felületén többszöri égetéssel gazdagon fénylő táblaképekké vagy domborművekké formálja.
Pirkadat
Az utóbbi tizenöt év munkáiból válogatott kiállításon megjelennek az alkotó kedvenc témái, amelyek többnyire kulturális örökségünkhöz kapcsolódnak, annak szimbolikus tartalmait dolgozza fel, értelmezi újra, szembesíti a ma emberével. Egyszerre idéz fel régi korokat és kortárs látványelemeket, életérzéseket, korszellemet. A természet, a népművészet, a rege, a ballada, a hit, a népdal, a tánc, az álom és az olykor átláthatatlan valóság egyaránt ihletforrást jelent az alkotónak, s ez, mint ikonográfiai forrás, mindannyiunk számára érthető vizuális nyelv. Ugyanakkor a megjelenített látványelemek révén mindvégig foglalkoztatja az élet sakkjátszmái vagy a felismert és felvállalt igazság megannyi vetülete: átváltozás és örök körforgás, a régi világ és a mai világ szemlélete, az értékek átalakulásának problematikája, az ellentétpárok feloldása.
A közepes, nagyobb, akár egyméteres felületeken a visszatérő arcok többnyire valósághű portrék, amelyek megjelenítése látszólag követi a bizánci ókeresztény művészet hagyományát, szabályait, máskor meg az eltorzult, révedező, álmodozó arckifejezések, arcmimikák gondolatokat sugallanak teremtésről, sorsokról, mesehősökről, bibliai témákról. Múltidéző jelenetek, létkérdések egyetemes üzenetei a zománctechnika által érlelt különleges kromatika és grafikus adottságokkal megrajzolt indás vonalvezetés, a vonalak ritmusa és a tónusok kontrasztjai révén fejeződnek ki. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy egyik legfőbb örökségünk a népi mondák és a népmesék világa. A benne szereplő alakokat ösztönösen felismerjük, ez az örökség ikonográfiai forrásként működik. A szemet gyönyörködtető, gazdag tartalmat a kódolt információk révén beazonosíthatjuk, de felismerhetjük a vizuális jelek megértésének fontosságát is. A tűz, az üveg és a fém játéka így válik közvetítő nyelvvé, melyben minden kifejezésnek súlya van.
Befogadókként ragadjunk meg minden adódó alkalmat arra, hogy dialógusba lépjünk e gazdag formai és színvilággal megalkotott két- és háromdimenziós művek révén az alkotó gondolataival az örökségünkről és a ma emberének ehhez kapcsolódó viszonyulásáról.
Lőrincz Ildikó
(A tárlat megtekinthető a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Központ emeleti dísztermében október végéig.)