Egy ritka mesterség megörökítése

2024. október 4., péntek, Kultúra

Annak idején képviselőként három parlamenti cikluson át Garda Dezső nagy szorgalommal és eredményesen küzdött a székelység életszínvonalának emelkedéséért, történészként pedig sokat tett a térség múltjának feltárása és népszerűsítése érdekében.

Harminchárom könyve a témák megválasztásában és erkölcsi vonatkozásaiban egy irányban mutat. A személyében megtestesülő és önállóan is érvényre jutó minőségek – tanár, szocio­gráfus, történész, politikus – összeadódnak és egy célt követnek: a közösség nemes szolgálatát. Garda esetében a célkitűzés és az életvitel egybeesik. Szókimondó egy olyan korban, ahol a vélemény-visszatartás aranyat ér.

Ezeket szükségesnek tartom elmondani, hogy – képletesen szólva – megérthessük: milyen motivációs hálóval fogta ki a szerző újabb könyvének témáját a Marosból. Megkockáztatom, hogy Garda februárban megjelent legújabb, a Tutajozó Gyergyó című könyve* munkásságának megkoronázása és az év egyik fontos néprajztörténeti eseménye. Nemcsak a megírásának módja tartja rabul az olvasót, hanem a többféle megközelítés természetes egybefonódása, hiszen egy interdiszciplináris szemlélet gondos ötvözetéről van szó. Két szempontot emelek ki a sok közül: egyrészt történelmi munkát olvashatunk, amelyben a szerző fél évszázados levéltári kutatásait kamatoztatja, másrészt vérbeli néprajzi művet is, ahol eszközök, munkafázisok, munkafolyamatok, szokásrendszerek, közösségi szerveződések, énekek, mondák elevenednek meg a tutajozók életkörülményeiről. Belepillanthatunk a különböző nemzetiségű kereskedők, a székely falu és azon települések múltbeli világába, amelyeket érint a kanyargó – hol gyorsuló, hol lassuló – Maros, mielőtt 766 kilométer után Szegednél beleveszne a Tiszába.

A szépirodalmi vonatkozások még bájt is kölcsönöznek a műnek, elég itt a Maros és Olt legendájára, a tutajozással kapcsolatos énekekre, elbeszélésekre gondolni. A tutajozás hagyománya ugyanis még mindig él a remetei népzenében és a mondavilágban. Az egyik népdal például egy fiatal tutajozó lány balesetével kapcsolatos:

"Mindenkinek van babája, s nekem nincs
Mert elvitte a gyergyói nagy árvíz
Kilenc éje s kilenc napja halászom
Könnyeimtől még a partot se látom
Tizedik nap kifogtam a kendőjét
Zöld selyemmel rávarrattam a nevét
Közepébe búbánatot raktam
Jaj, Istenem, milyen árva maradtam."

A szemléletes leírásoknak köszönhetően időnként életre kel lelki szemeink előtt a megszemélyesített Maros. Lírai vonatkozású a szerző személyes múltjának összefonódása is a témával, amely az újdonság erejével hat. Igaz ugyan, hogy a Maroson fát szállító székely tutajosokról az évszázadok során több kisebb-nagyobb írás, tanulmány, könyv jelent meg, de ez a munka egy átfogó jellegű mű. A szerző fiatal történelemtanárként, több mint 40 éve kezdte kutatni a gyergyói tutajozás múltját, amelynek során a csíkszeredai és a kolozsvári levéltárakban, később a Magyar Nemzeti Levéltárban még fel nem tárt történeti forrásokra bukkant. 1973 és 1978 közötti tanárkodása idején a faúsztatás hagyományait a helyszínen, Gyergyóremetén tanulmányozhatta. Ez a község volt a gyergyói-medencei tutajozás központja, innen indultak hosszú útjukra a tutajok. Az évek során a szerző tanulmányokat közölt e témakörben magyar és román nyelven, s eljött az ideje egy összegző mű megírásának.

Külön érdeme a könyvnek, hogy Garda jól érvényesítette a földrajz és más tudományágak szempontjait is. Részletekbe menő leírást kapunk a Maros különböző szakaszainak sajátosságairól, a víz összetételének változásai­ról, a szennyezettség fokozódásáról, miközben a foglalkozás- és néprajztörténeti jelenségek olyan részleteibe tekinthetünk be, mint a korabeli erdővédelem, a tutaj­építés vagy a nyerészkedő tutajkereskedőknek a székelyek szűkös helyzetét kihasználó magatartása. Megdöbbentő, hogy a kiszolgáltatott és az életveszélyekkel küzdő székely kisemberről hányan próbálták lehúzni a bőrt, kezdve a szászrégeni nyerészkedőktől, a vármegyei nagyuraktól egészen a távoli tutajkereskedőkig. A régeniek kegyetlenkedő kalmárkodását a gyergyóiak a város felégetésével bosszulták meg 1848 novemberében.

Érzékletes képet kapunk a tutajozás tulajdonképpeni időszakáról is, amely a tavaszi hóolvadás idején, Mátyás napja körül kezdődött és késő nyárig tartott. Ha szerencse kísérte útját, a tutaj három szakaszban érkezett le Lippáig, Aradig vagy Zámig. Az első a Remete és Szászrégen közötti útvonal volt. A tutajosok pirkadó hajnalban indultak, hogy estére megérkezhessenek Régenbe. A Remete–Maroshévíz útszakasz volt a legveszélyesebb, mert itt kőszintes a meder, alacsony a vízállás és kanyargós a folyó medre. Maroshévízen túl a nagy patakok beömlése már magasabban tartja a folyó vízállását, és ez gyorsabb haladást biztosított. Fileháza és Déda környékén gyakran keletkezett rakás (egymásra rakott tutajok) vagy torlasz (összetorlódott tutajok) az alacsony vízállás miatt. Eltávolításukkal főleg a környéken lakók foglalkoztak. Hogy jól fizetett mesterségük biztosított legyen, gyakran visszaéltek hivatásukkal és mesterségesen akadályozták a tutajozást, ami évenként számos halálos balesetet okozott. A tutajosok Szászrégenben nagyobb pihenőt tartottak. Az egyik csoport itt átadta a tutajokat a vállalkozóknak és hazatért, a másik folytatta útját a folyón. A következő nagyobb pihenőt Marosvásárhely és Marosbogát képezte, ahol négy fertály tutajt egy nagy tutajjá ácsoltak össze. Innen haladtak tovább Lippa és Arad felé. Sőt, az 1900-as évek fordulóján például egy bizonyos Borsos András nevű vállalkozó még Belgrádig is leúsztatott.

A visszatérés Aradról vagy Lippáról az itt vásárolt lóval és szekérrel, néha gyalog történt. Szászrégentől mindig gyalog tértek vissza Gyergyóremetére. Az út azonban nem volt biztonságos. Különösen a Kereszthegynél lévő utolsó pihenő volt veszélyes, mivel az erdőség jó rejtekhelyet biztosított a rablóknak. Ezek nem csak pénzüktől fosztották meg a hazatérőket, de néha gyilkosság lett a vége a dulakodásnak. Garda megemlíti, hogy az egyik helyi történet szerint a Kereszthegy elnevezés is az útonállókkal kapcsolatos. Még kétszáz éve is tartotta magát a szokás, hogy a meggyilkoltak holttestét nem vitték be a faluba. Az arra járó emberek egy ökölnyi követ vittek a gyilkosság helyére, ahol ledobták, keresztet vetve. Innen a Kereszthegy név. A rablókról kapta a nevét a Tolvajosmező és Tolvajkút nevű dűlő is.

A tutajkészítés és a faúsztatás mesterségének gyakorlása az Erdélyi-medence vasúthálózatának 20. század eleji kifejlődésével ért véget. A mondanivaló arányosan felépített, terjedelmében sem olyan hosszú, hogy visszaéljen a sokfelé ráncigált olvasó figyelmével.

S. Király Béla

* Garda Dezső: A tutajozó Gyergyó. F&F International Kiadó. Gyergyószentmiklós, 2024

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a december elsejei parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 1826
szavazógép
2024-10-04: Képzőművészet - :

Elekes Gyula tűzzománcművészeti kiállítása

A legrégibb ránk maradt zománcok több ezer évesek. A fémtárgyak felületének zománccal való bevonása az emberi kultúra kezdetére nyúlik vissza. Az ókori Mezopotámiában már i. e. 5000 körül készítettek olyan üvegszerű bevonattal égetett, díszített agyag­edényeket, melyek a tűzzománc ősének tekinthetőek.
2024-10-04: Kultúra - :

Benkő Mihály: Dzsingisz kán szülőföldjén (Megjelent)

(...) Mongólia az eurázsiai sztyeppe övezetében egykor széles körben elterjedt lovas nomád pásztorélet utolsó nagy rezervátuma. Manapság az úgynevezett fejlett országok jómódú és gazdag lakói szívesen töltik szabadságukat a civilizáció ártalmaitól érintetlen tájakon. Egyre többen választják közülük utazási célul Mongóliát. Ez az ország éppen úgy kincsesbánya természetkedvelő turisták, vadászok számára, akárcsak régészek, néprajzosok, geológusok, biológusok, Kelet-kutatók, fotósok számára. (...)