Annak idején nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a sepsiszentgyörgyi Nicolae Iorga utcát megnyitják a törvényszék felé, ahol körforgalom lesz. Ezt tervbe is vették, és tudtommal a Közüzemek elköltözött a piac mellől, de talán még van valami gubanc a teniszpálya körül. Azt tudom, hogy a városvezetés sokat tesz Sepsiszentgyörgy levegőjének tisztaságáért, például elektromos autóbuszokat vásárolt, de akik a törvényszéktől vagy a Mikes Kelemen Líceumtól a Nicolae Iorga utcába akarnak eljutni autóval, azoknak a Kriza János, Bánki Donát, Lázár Mihály, Széna és Horgász utcát is meg kell járniuk, és bizony szennyezik a levegőt, ráadásul egyetlen elektromos buszt sem látni errefelé. (Gyalog a vérközpont mellett lehet rövidíteni.)

Aztán ha valaki a Horgász utcából át akar menni a Nicolae Iorgára a Puskás Tivadar Szakközépiskolával szembeni átkötő utcácskán, annak ugyancsak fel kell kötnie gatyáját és jól be a biztonsági övét, mert a kitérőnél nem lehet balra látni, mivel ott autók parkolnak. Hiába van valami zebraféle felfestve, de megállni tilos tábla nincs kitéve, úgyhogy vidáman parkol ott, aki akar. Szemben van ugyan egy tükör, de hát a tükör domború, torzít, különben is az arra való, hogy a hölgyek szépnek lássák magukat benne.

Aztán örömmel értesültünk arról is, hogy az önkormányzat megvásárolta a dohánygyárat, és léteztek tervek annak hasznosításáról, amelyekből már több meg is valósult. Az udvaron kivágták a fákat, kivéve a magnóliákat és néhány fenyőfát. Most a gyomok nekem nyakig érnek, de végül is nem vagyok nagyon magas, csak 1,78 m, ami azt jelenti, hogy olyan másfél méteres „burján” nőtt ott, és kezdenek felnőni a kivágott fák sarjhajtásai.

A néhai teniszpálya is kezd elgyomosodni. (Lehet, hogy füves pálya lesz belőle?) Mellette a volt textilgyári kantin és a gázelosztó épülete, ha még nem is omlott össze, de romokban áll. Úgy tudom, hogy mind­azokat, akik nem tartják rendben ingatlanjukat, a helyi tanács bünteti. Úgy látszik, a mostani tulajdonosok könnyebben kifizetik a büntetést, mint hogy feljavítsák épületeiket. (Látva a postaépületet a központban, a postának is lehet büntetésre pénze elég.)

A múlt hét végén azért bosszankodtam, és különben nagyon meg is voltam ijedve, mert a meteorológusok mindenféle narancs és vörös kódokkal riasztgattak, és ha nagy eső lesz, akkor a házunk előtt folyik el a kanális, visszafelé. Időnként, amikor eldugul a szennycsatorna, szólok az illetékeseknek, és olyankor jönnek, látnak, (ki)dugnak és mennek. Most a riasztás miatt a padlásra mentünk fel aludni, és azt nézegettem, hogy mit költöztessünk fel az emeletre, ami mentésre érdemes. Az autóval, mely a garázsban van, fel akartam menni az újtelepre, de szerencsére aztán semmi Ro-Alert-figyelmeztetés nem jött a telefonon, és árvíz sem lett.

Bosszankodtam két hete is, amikor aláírtam az RMDSZ elnökjelöltje, Kelemen Hunor, valamint az RMDSZ-es képviselő- és szenátorjelöltek támogatására. Ugyanis megkérdeztem, hogy kik a jelöltek, és szegény aláírásgyűjtő hölgyek nem tudták. De akkor én kit is támogatok aláírásommal? – kérdeztem. Azt tudni lehet, hogy kétszer annyi a pályázó (kb. 60), mint amennyi a bejutó hely (elméletileg 29). Telefonáltam is ebben az ügyben, és a felhívott RMDSZ-es személy elnézést kért. Másnapra készítettem egy listácskát a háromszéki pályázókról, és sűrű bocsánatkérések közepette átadtam a hölgyeknek, hátha kerül még olyan okvetetlenkedő, mint én, és legalább annak meg tudják mutatni. Abban is reménykedtem, hogy megtudjuk, milyen érdemeik vannak jelöltjeinknek. Például: Jól beszélnek-e románul? Milyen idegen nyelve(ke)t ismernek még? Tudnak-e érvelni, vitázni érdekünkben ellenséges környezetben, például a tévében? (Eddig nem nagyon verték le a hírtévék ajtaját.)

Aztán láttam a szerdai Háromszékben, hogy a lista az általam korábban ismerthez képest nem nagyon változott, csak azon a sorrenden vitatkoztak egyet, hogy ki legyen előkelőbb helyen rajta.

A dohánygyár udvara. Fotó: Albert Levente