Megnyitóbeszédében Péter Alpár képzőművész kiemelte: több mint húsz éve ismeri Albert Levente szakmai tevékenységét, éveken át intenzíven együttműködtek, több közös kiállításuk is volt. Munkásságát és személyiségét egyaránt ismeri, így azt a gondolatát is, hogy egy jó műnek önmagában kell jónak lennie, arról nincs mit magyarázni, sokat beszélni, ezért a kiállító művész nem is szereti, ha hosszasan méltatják. Fontos megemlíteni, folytatta, hogy Albert Leventénél az alkotás napi rutin, ő ugyanis naponta feljár a műtermébe és dolgozik, nála ez egy belső, áramló folyamat is. „Ebben nagyon erős örömérzetet látok, egy – jó értelemben vett – szinte gyermeki, intuitív folyamatot – magyarázta –, ahogy ő műtermi magányában megéli ezeknek a műveknek a létrejöttét.” Mindenik képe egy-egy kísérlet is, mostani művei teljesen másak, mint a húsz évvel ezelőttiek, de mégis érzékelhető a szerves kötődés korábbi munkáihoz, továbbá fellelhető az alkotás öröme ezekben a csurgatott foltokban, vagy az, ahogy meglátja a szépséget a rozsdafoltokban. 

Albert Levente képein egy személyiségén átszűrt, absztrakt formanyelv jelenik meg, nagyon kiforrott, érett művészről beszélünk; ezek az alkotások műtermi jelenlétének eredményei, belső, lelki és fizikai, szellemi jelenlétének lenyomatai, tette hozzá. Péter Alpár azt is megjegyezte, a tárlathoz kapcsolódva Szabó Lehel egy speciális szintetizátor, illetve számítógépes program  segítségével hangkölteményeket hozott létre, vagyis hangokba ülteti át a vizuális nyelvet, bemutatja Levente festményeinek, rajzainak alkotásainak hangi átiratát. 

Albert Levente alkotásai tökéletesen illeszkednek a megyeháza melletti Fond Galéria szűk, ám mégis befogadó terébe, alkotásai még egy hétig biztosan megtekinthetők. A tárlat kezdeményezői, Baász Orsolya és Szabó Lehel a következő gondolatokat fogalmazták meg: „Albert Levente műveinek szemlélése a befogadót önkéntelenül is lét­elméleti kérdések elé állítja: mi is az, amit látunk? Kollázs, festmény, grafika vagy valami ezen kategóriákon túli intermediális alkotás? A művész gazdag, anyagspecifikus nyelve elbizonytalanítja a szemlélőt: a rozsda oxidált lenyomata, a fotogramok széttöredezettsége, a gyűrött papírok és kartonok texturális sokszínűsége mind-mind azt sugallja, hogy itt a különféle anyagok egymásba olvadásáról s ezzel egy újfajta létbeli egység megteremtéséről van szó. A matériák, formák kavalkádja végül mégis egy monolitikus, összefüggő egésszé áll össze, egy olyan alkotói világot, vizuális jelrendszert létrehozva, ahol az asszociációk szabadon áramlanak a valóság és az imagináció síkjai között.”