Az egyház szolgálatában

Barátos faluközössége a református templomban istentisztelet keretében, majd ezt követően a kultúrotthonban szeretetvendégségen ünnepelte a falu legidősebb emberét, a 100 éves Mircse Sándor háborús veteránt, aki 56 évet tevékenykedett a barátosi Ferencz Ernő Református Fúvószenekarban és 46 éven át volt a gyülekezet presbitere.

Az ünnepi istentiszteleten Szőcs Endre lelkipásztor alkalomhoz illő igehirdetése után nem csak hősies kiállása okán köszöntötte a templom első padsorában ülő Sándor bácsit, hanem azért is, mert hűséges tagja az egyházközségnek. 

„Elköteleződése, amit közel negyvenhat évnyi presbiteri szolgálatával mutatott fel önzetlen és szeretetteljes jelenlétével, egyházi szolgálattevőknek rendkívüli adomány. Ma azért vagyunk itt, hogy köszönetet mondjunk elsősorban az Úristennek Sándor bácsiért. Köszönjük, hogy közösségünk fontos részét képezte és képezi most is. Köszönjük, hogy a közösségért tett sokévi szolgálatával példát mutatott mindenki számára” – fogalmazott a lelkipásztor, majd a Zsoltárok könyve 91. fejezetének 11. és 12. versével kívánt boldog születésnapot az egyházközség és a presbiterek nevében.

Istentiszteleten köszöntötték Sándor bácsit. Bodor János felvétele

„Büszke vagyok, hogy te vagy a nagytatám”

Vinter Levente, Sándor bácsi unokája köszöntőjében felsorolta, mit jelent számára a nagyapja: a határtalan jókedvet, humort, a poénos anekdotás mesélőt, az életigenlést és pozitív hozzáállást, amivel öregsége és özvegysége napjaiban is példát mutat, hogy a mindennapjaiknak van célja, célkitűzése. Hogy az életnek rendje, törvényszerűsége van, és aszerint élni jó. Kitért arra is, hogy nagytatája sokszor mesélt a második világháború viszontagságairól, harcairól, s gyermekként mindig is kíváncsian hallgatta ezeket a történeteket, amelyek révén „első kézből” tanulhatott a 20. század rémséges időszakáról.

„Panaszkodunk, hogy mennyire stresszes a mi generációnk élete. Nos, a világháború, az utána történő kollektivizálás, a kulák lét, az első ikerpárgyermek elvesztése, az élettárs elvesztésének traumái után sohasem hallottam panaszt tőled. Na, ez a stresszkezelés az, amit mindig is csodálok nálad” – mondta. „Azt vallod, hogy a hosszú élet titka a mértékletesség mind az evésben-ivásban, mind a munkában és a szerelemben. Nos, ezt a bölcseletet kellene mindannyiunknak magunkévá tenni. A másik fontos jellemző, amivel példát statuálsz előttem, az a napjainkban kiveszőfélben lévő józan paraszti gondolkodás. Az az egyszerű és bölcs életszemlélet, amelyet nem tanítanak egyetemen, de amelyből te sokszor felsőfokú leckét adtál számomra (…). Hálát adok a Teremtőnek, hogy részese lehettem életednek, büszke vagyok rá, hogy te vagy az én nagytatám. Köszönöm szépen, Isten éltessen sokáig!” – zárta köszöntőjét az unoka.

Fotó: Bodor János

Jó bordában szőtték

A születésnapon Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is jelen volt, akinek édesanyja, leánykori nevén Mircse Katalin testvér volt Sándor bácsival. A püspök köszöntőjében azt mondta: nagybátyja és testvérei jó bordában voltak szőve, mivelhogy valamennyien megérték a kilencven év feletti kort, sőt, azon fe­lül, Sándor bácsi most már a százat is. 

„Amikor most Sándor bácsira tekintünk, akkor reménykedünk, hogy mi is megérjük ezt a kort, de nem mindegy, hogy a kapott életet miként és hogyan használjuk fel. Az ő életének a legfontosabb jellemzője, hogy békességben élt az emberekkel, a természettel. Azt hiszem, hogy békességes lelkületét, amely őt idáig elhozta, valamiképpen példaképnek tekintjük. (...) Azonkívül nem egy elszigetelt életet élt, hanem közösségében. Hiszen a közösségben mindig lehet örömeket találni: fúvószenekarban, az egyházi életben és mindenütt. Megbékélt az emberekkel, önmagával, azzal az élettel, amit az Isten adott. Azt hiszem, hogy az ilyen emberek élete tette és teszi ma is Barátost azzá, ami. Az ő kitartásuk, csendességük, hűségük, szeretetük az, ami megtartotta ezt a közösséget” – mondta Kató Béla.

A folytatásban a Kézdiszéki Huszár Hagyományőrző Egyesület oklevéllel tisztelgett Sanyi bácsi előtt, amelyet Kádár László hagyományőrző huszár alezredes adott át az ünnepeltnek, majd Boné Barna nyugalmazott református lelkipásztor, a barátosi gyülekezet korábbi lelkésze is köszöntötte az ünnepeltet. 

Az istentisztelet után, a templomból kijövet a huszárok sorfalat álltak s kardfelemeléssel tisztelegtek Mircse Sándor bácsinak, aki korát meghazudtoló frissességgel visszatisztelgett. 

Sándor bácsi és csaláfja. Fotó: Szabó Laura

Háborús emlékek

Az ünneplés a barátosi kultúrotthonban szeretetvendégséggel folytatódott, ahol Sándor bácsi családja és tisztelői körében jókedvűen idézte fel életének legemlékezetesebb epizódjait, köztük a világháborút, amelyről mindig szeret beszélni. 

„1943 októberében, alig 19 évesen bevittek katonának, s ’44 tavaszán beosztottak a határőrség zászlóalja alá. Kitettek a határokra, voltam Zágon felett, Ojtozban, a Nagy Sándor-tetőn, úgyhogy több helyen csináltuk a szolgálatot, ahol kellett” – emlékezett Sanyi bácsi. Az általa említett helyek mind az Árpád-vonal mentén helyezkedtek el, itt pedig a legádázabb csaták épp a szovjet betörés időszakában zajlottak. Akkor, amikor mindezt a szövetségesek repülőtámadásai is segítették. „Repülőrajok, angol, amerikai gépek jöttek, ahol ők elmentek, ott porozott minden, onnan mindenkinek menekülnie kellett” – idézte fel emlékeit a veterán honvéd. Fogságba is esett, nem is egyszer, de mindig sikerült megszöknie. Egyszer több bajtársával együtt egy felrobbantott híd javításával bízták meg. Azt ígérték, ha a híd meg lesz javítva, papírt adnak, s mehetnek haza. „Nos, a híd meg lett javítva, eltelt két-három nap, s nem engedtek el. Akkor úgy döntöttünk, hogy elszökünk” – mesélte, de azt is hozzátette, a szabadság nem tartott sokáig, hazatérése után elhurcolták munkatáborokba.

Sanyi bácsi jó egészségének köszönhetően a mai napig gondozza a háztájit, s amint a Pákéban élő lánya lapunknak elárulta: az idén búzát is termelt a barátosi határban.

Tisztelgés az öreg honvédnek. Fotó: Facebook / Kézdiszéki Huszár Hagyományőrző Egyesület

Bodor Sámuel köszöntése Kovásznán

A kovásznai Bodor Sámuel Kovásznán született, de elmondása szerint felmenői Lécfalváról származtak. A második világháborúban ő is az Árpád-vonalon védte a hazát az 1943. október 3-án behívott többi háromszéki honvéddel együtt. 

Születésnapján Gyerő József polgármester és Jeszenovics Róbert Károly alpolgármester a városháza két munkatársa társaságában otthonában emléklappal, tortával és egy csokor virággal köszöntötte fel a 100 éves veteránt, aki korához képest jó egészségnek örvend, s családja körében szeretet veszi körül. A vendégeket Sámuel bácsi mellett felesége, gyermekei és unokái is fogadták.

Fotó: Bodor János

Az idős veterán felidézte küzdelmes életét, a háborúban megélt borzalmakat, majd az azt követő időszakot. Mint mondta, egész életében ácsként dolgozott, negyven éve nyugdíjas, háromszor nősült, négy gyermeke, 11 unokája, 12 dédunokája és 3 ükunokája van, utolsó feleségével, Ibolyával 58 éve él együtt, kedvenc étele a tyúkhúsleves. 

A háborús évekről elmesélte, hogy az Árpád-vonalon, az Ojtozi-szorosnál szolgált, ahol az 1944. augusztus 27-i szovjet betörés telibe találta a határvédőket. A véres ütközetek után az életben maradt magyar, német és más nemzetiségű katonák menekülni próbáltak. Volt, akinek sikerült, volt, aki fogságba esett. Bodor Sámuel Szörcse és Székelytamásfalva határáig jutott el, ahol fegyverropogást hallott: az oroszok két menekülő kovásznai magyar katonát meglőttek. Ő valahogy megmenekült, egy darabig a mezőn bujkált, majd felvergődött Zabolára, ahonnan az erdőn keresztül hazaért Kovásznára. Azt gondolta, hogy megúszta a fogságot, de végül csak elfogták. Több helyen is volt fogságban, még „répaszedőkkel” is a barcaföldvári munkatáborban, de onnan végül sikerült megszöknie.