Csipkés őzlábgomba (Macrolepiota excoriata) 

Inkább közepes, mint nagy termetű őzláb, ugyanis kalapja ritkán éri el a 10–12 cm szélességet. Kalapbőre fehéres alapon pelyhes, pikkelyes. Pikkelyei lehetnek krémszínűek, okkeresek, barnásak, de teljesen fehérek is. Enyhén púpos közepe rendszerint sötétebb árnyalatú, a széleken pedig kalapbőre jellegzetesen, lelógóan csipkés, rojtos. Sűrű lemezei a tönköt nem érintik, fehéresek vagy krémszínűek. A tönk is fehéres, sima, nem márványozott, karcsú, hengeres, töve lehet kissé bunkós. Az ehető őzlábgombákra jellemzően, csuklósan kifordítható a kalapból. Gyenge gallérja többé-kevésbé elmozdítható, keskeny szegélye barnás színű. Húsa a kalapban puha, a tönkben rostos, fehér, színét nem váltja, legfeljebb lassan kissé barnul, íze enyhe, illata semleges. 

Többnyire erdőn kívül, legelőkön, réteken, utak, ösvények, szántóföldek mentén termő szaprobionta faj. A szakirodalom szerint az ember által átalakított környezetet nem kerüli, sőt, egyes szerzők szerint egyenesen keresi, ennek ellenére településünkön nem gyakori. A várost övező legelőkön viszont vannak csapadékosabb évek, amikor szép számban megjelenik csiperkék, tarlógombák közé vegyülve. 

Igen hasonlít rá a városban gyakoribb fehér tarlógomba (Leucoagaricus leucothites), amelynek kalapbőre azonban csupasz (esetleg fiatalon kissé szálas), nincs pikkelyekre szakadozva, gallérjának pedig nincs barnás szegélye. Ha vele téveszti össze a gombász, akkor nincs is baj, hisz mindkettő ehető, jóízű gomba. Ennek ellenére kevesen fogyasztják. Főleg az egységesen fehéres, nem ritka példányait kerülik a gombászok. Érthető, hogy miért. Az erdőszéleken vagy fás legelőkön ugyanis fennáll az összetévesztés veszélye a halálosan mérgező gyilkos galóca fehéres változataival. Nyílt területen más a helyzet, itt a galóca fapartner hiányában nem képes színre lépni.

Farkas János