A bálványosi alkotótábor művészei szoros szakmai kötődések révén alkotnak társulatot, ahol az évi találkozások számvetést, az életművek újabb fejezetének bemutatását, szakmai kihívást és egymás iránti kíváncsiságot is jelentenek. Az idős generáció hozza magával a marosvásárhelyi képzőművészeti iskola padjaiban szerzett minőségi alapokat, amely által Kolozsvár centrális terében a művészlétet az értelmiségi szerepkör felvállalásával élték meg. Rendelkeznek egy olyan történelmi távlattal, amelyben a művekhez gyakran társul a kulturális emlékezet ébren tartása. Ők végigkísérték egymás életművének képről képre haladó építkező folyamatát, az itt kiállított képeket az életmű ismeretében ítélik meg. Várják egymástól az újat, az eltolódást a biztos fogódzóktól. Állandó résztvevőkként tudatosan építik a bálványosi gyűjteményben hátrahagyott életművüket.

Miklóssy Mária alkotása

Márton Árpád pasztelljei izzó színekkel jelenítik meg a csendéletekbe rejtett mindenséget, hiszen képein egy égi fény szentsége ragyog be. Az ismétlődő motívumok konok kitartással hirdetik, hogy a színek változásában a dolgok lényege változatlan. Miklóssy Mária konstruktív játékai az írott szövegre rávitt térviszonyokat jelölik ki, ezzel szemben festménye a monumentalitásba emelt stilizációval egy lebegő könnyedséget mutat. Kopacz Mária teremtett egy képkertet magának, ahol a burjánzó színek ritmusában lélektársakat jelenít meg. A szálloda folyosóin is látva műveit, érzékeljük, hogy az állandó zsongás és ciklikus átrendeződés foglalkoztatja. Simó Enikő az ötlettől vezérelve ad új funkciót a tárgyaknak. Konstruktív textilhátterében a felívelő színes ceruzák a küldetés vitalitását hirdetik. Számára a precíz manuális kivitelezés a legjobb jelentésháló. Deák M. Ria viszont a textilek egymásra rétegzett összhatásából teremt intenzív őszt, ami a bálványosi kinti természetre rímel. Bandi Kati feltekerhető tex­tilre festett őszi szonátái már a használati módjuk révén is jelzik, hogy a művészet pillanatokat ragad ki és őriz, de minden kiteljesedés visszatér önmaga magzati állapotába.

Orth István: Az Apor lányok feredője

Deák Barna drótlenyomatai a mítosz szelíd elmesélésébe avatnak be. Petrovits István szobrai a letisztult formák monumentalitásával bírnak. Vetró András famadonnája a művész vésője nyomán levetette magáról a fölösleges réteget, és ott ragyog a maga szép és tiszta derűjében. Forró Ágnes játékos pasztelljeinek vonalrendszerében a nyitottság felé tágul a határ. Orth István az Apor lányok feredője triptichonjával a hely szellemét hívja elő vagy teremti meg úgy, hogy az egyszerre modern képnyelven és az ikonográfia nyelvén is megszólal.

Sárosi Mátyás: Ikonok a természetről

A középnemzedék művészetében gyűjtőszóként talán az anyaggal való küzdést emelhetjük ki. A felület mint meghódítandó és belakható tér jelenik meg. Sárosi Mátyás munkái két szegmensét adják művészetének. Az ember kisajátította tér és a természet visszafoglalta tér párhuzama jelenik meg. Vajna László képén a monumentális távlatot kapott tér ellenálló és feloldó viszonyainak dinamikája jelenik meg. Daczó Enikő a színek intenzív erejével gesztusfestészetét a figurális elemek teremtése felé sarkallja. Hermann Levente csendéletei és maszkjai az egészből kivett részelem nézőpontján beszélnek a létezésről.

Simó Enikő alkotása

Bajkó Attila rajza a régi grafikai iskola letisztult vonalvezetésével teremt rokonságot, és az emberi test kontúrvonalából a szellemi szférát hívja létre. Kristó Róbert életművében következetesen nyomkereső álláspontot jelöl ki. Úgy teremt képi elemet, hogy a természet lenyomatait erősíti fel. Szepessy Béla levonatai sűrű hálójú képtengert alkotnak, ahol a kulturális emlékezetünk telített memóriája jelenik meg hihetetlen nagy műgonddal művészetté formálva.

Szakács Imre a művészet szakralitását mutatja fel. Jelei (fa, kereszt) nagyon alázatos kidolgozásban az érintetlen végtelenre, a földi vágy utáni öröklétre mutat rá. Nemes Csaba András Fehérlófia agyagszobrai annak ellenére, hogy eltérnek az előző évek pengeéles, nyújtott alakú szobraitól, mégis hordoznak testvérjegyeket, hiszen a gesztusok felnagyítása és járulékos karculatok, ujjbegynyomok jelzik alkotójuk kézjegyét. Sánta Csaba Tündére az elemek kombinációját fémbe öntve egyszerre teremt öntörvényű szellemlényt és örök érvényű ősképet.

Szepessy Béla: Vízöntő

Az alkotótábor erősségét jelentik a szállodai közegbe berendezett térplasztikák, hiszen térelválasztó és térkijelölő hatással is bírnak. Így a figurális elemek játékától a konstruktív játékokig egy gazdag szimbolikus hálót teremtenek. Kövecsi Imre Rejtett információi úgy modellezik a világot, hogy egyszerre nézhetjük mikro- és makroszinten ugyanazt.

A külföldről érkező művészek esetében mindig érdekes megfigyelni azt a horizontot, amelyen keresztül viszonyulnak régiónkhoz, kulturális közegünkhöz. Tapasztalatuk egyszerre nagyobb rálátás és mégis egy kívülmaradás. A lokális dolgainkat egy globális folyamat részeként látják (Szatmáry Loránd, Lőrincz Ágnes és Varga Edina).

Vajna László alkotása

A fotó régen uralta a mimézisalapú képteremtést. Ma azt észlelhetjük, hogy a régebbi technikai megoldásokhoz való visszalépéssel hihetetlen érzékeny felületeket lehet alkotni, valamint a művésznek a valóság ábrázolásával szemben felülírható eszközei vannak. Így a kép először a kamera mögötti szemben áll össze, és a technika segít annak anyaggá válni (Balási Csaba, Nagy Lajos).

A munkák közös nevezőjeként a dekorativitásra és monumentálisra való törekvést észlelhetjük. A képeken gyakori a kulturális emlékezet képi megfogalmazása. Így a székelyföldi hegyek az őszi metamorfózisban az erkölcsi helytállásra is figyelmeztetnek. Lényeges kiemelni a házigazda házaspár – Szarvadi Loránd és Szarvadiné Téglás Zsuzsanna – művészetpártoló mecénás szerepkörét, hiszen a szállodájuk nyújtotta minőségi vendéglátást ízlésformáló kortárs művészeti térré avatják. A Bálványos Resort gazdag kép- és szoborgyűjteménye az erdélyi képzőművészetet nemzetközi ranggal ruházza fel és ismerteti a világgal.

Deák Ferenc Loránd

(A kiállítás megtekinthető a Balvanyos Resort – Grand San­terra termében.)