A Petőfi Irodalmi Múzeumban Váci Mihály kéziratainak rendezése során kezembe került egy nagy méretű, vonalas spirálfüzet. Fedőlapjára írva: VÁCI BÉNA ÖKÖL. 1956. szept. 30. A szeptemberi dátum áthúzva és melléírva: okt. 15. A füzet első lapján mottó:
„Emberré nőttél és én félve, rettegve nézlek:
– boldogság lett ez nálad vagy végzet!?”
A lap közepén: Béna ököl 1956. okt. 10.
A versesfüzet Váci Mihály 1956 őszén írt verseinek első fogalmazványát tartalmazza. Valamennyi bejegyzés tintával készült. Váci Mihálynak szokása volt, hogy a kéziratait tartalmazó füzetekbe csak a lapok egyik oldalára írt. Nem volt azonban következetes; olykor a füzetet megfordítva hátulról újrakezdte, így ha kinyitjuk, mindkét oldalon találhatunk – egymással ellentétes pozícióban álló – szöveget.
Ez a füzet is ilyen. Hátsó borítója hiányzik, viszont ha megfordítjuk és „fejre állítjuk”, az így előállt első oldalon a „Nem lesz előttem semmi szent… kezdetű vers olvasható a következő dátumsorozattal: 1956. okt. 23–24., 25–26–27. A lap másik oldalán, ha innen lapozunk, fejre állva találjuk a Béna ököl versciklus utolsó darabját. A második lapon (3. oldal) ismét egy álló versfogalmazványt találunk, s a következő három oldalon ez a sorrend megismétlődik. A negyedik lapon (7. oldal) kezdődik Váci Mihály ötvenhatos naplója, amely összesen 16 lap jobboldalát foglalja el. Baloldalon az említett versciklus részletei olvashatók – a már említett módon.
A napló első mondatából kiderül, hogy Váci Mihály 1956. október 27-én írta. (…) Az említett ötsoros vers, amely mintegy mottója Váci naplójának, 1956. október 23–27-ére van keltezve.
Maradjunk még ennél a versnél. A negyedik és ötödik sor között egy áthúzott, de jól olvasható verssort találunk: „felállt, elesett, felkelt és újra ment”.
A naplóban prózai és verses részek váltják egymást. A szöveg az első, összegező ötsorost is beszámítva öt verses és öt prózai rész egymás­utánja. A prózai részekben kevés, a versekben több kihúzott, javított vagy újraírt sort találunk. (…)
A versforma leggyakrabban rímtelen ötödfeles jambus, de rímes részeket is találunk, helyenként remek alliterációsorozatokkal élénkítve. Az „Ó, szent imádság! Százéves fohászunk kezdetű (harmadik) vers a költő magyarságtudatának szép dokumentuma, óda a Himnuszhoz.
A forradalom első napjainak eseményeire ugyan több utalás is történik, a napló valójában az első nap, október 23-a története, ahogy a tüntetésekben részt vevő Váci Mihály látta. A beszámoló pontos és hiteles.
*
Alkalmam volt Váciné Juhász Máriával, a költő özvegyével beszélgetni ötvenhat októberéről. Fiatal házasok voltak, 1953-ban ismerkedtek meg és a következő évben kötötték össze életüket. Váci Mihály 1956-ban az Oktatásügyi Minisztériumhoz tartozó Tankönyvkiadóban dolgozott, felesége pedig egyetemi aspiránsként a kandidátusi vizsgára készült. Váci akkoriban kezdett ismert költővé válni; első kötete, az 1955-ös kiadású Ereszalja a következő évben meghozta számára a József Attila-díjat. Az Írószövetségnek még nem volt a tagja, így már fórumokon figyelték a forradalom kitörését megelőző eseményeket. Kuczka Péter Nyírségi naplója Váciék számára is irodalmi esemény volt; eljártak a Petőfi Körbe, együtt hallgatták Lukács Györgyöt, majd Déry Tibor beszédét a sajtóról, részt vettek Rajk László temetésén – a forradalom kitörése nem érte őket váratlanul. Illetve… Váci Mihályné október 23-án is a Széchényi Könyvtárban dolgozott disszertációján, amikor déltájban érte jött a férje: – Te itt ülsz és olvasol, künn a városban pedig tüntetnek!
Átmentek az Eötvös Lóránt Tudományegyetemre, onnan pedig a Petőfi-szoborhoz. A nap többi eseményét pontosan rögzíti a költő naplója. Az egyetem tanári karából név szerint is említett Waldapfel tanár Váciné szerint Trencsényi-Waldapfel Imre volt.
A napló, melynek címét a szövegből emeltem ki, a Tanács (ma: Károly) körút és Rákóczi út sarkán lévő Kicsi eszpresszóig követi az első napon megtett útjukat. Váciné szerint még sokáig bolyongtak a városban és csak másnap reggel öt óra felé mentek haza a költő fivére, András Bartók Béla úti, a Feneketlen tóra néző műterem-lakásába; ő ugyanis épp a szüleinél tartózkodott Nyíregyházán, ezért hagyhatták el Váciék Szabadság-hegyi albérletüket. Itt vészelték át a forradalom napjait, ennivalójuk alig volt, nagy örömet okozott, amikor egy üzletben néhány pacalpörkölt-konzervet vásároltak. A szomszéd műterem (ma is) Molnár József festőművészé; szerény készletüket megosztották egymással.
Váci Mihályt beválasztották a Tankönyvkiadó Forradalmi Bizottságába, ezért október 25-én bementek a minisztériumba. Innen a Parlamenthez indultak, kevéssel a hírhedt sortűz után. A téren éppen összesöpörték a vértócsákat, a Rákóczi-szobornál pedig a hullákat rakták halomba… Később a háztömb, ahol akkor laktak, belövést kapott, a Gellérthegyről lőtték az oroszok a felkelőket. A november 4-i Nagy Imre-szózatot mindketten sírva hallgatták.
*
Itt be is fejezhetném a napló kommentálását. Annyit még, hogy Váci Mihályéknak volt egy 1956 decemberére szóló lakáskiutalásuk a Fiastyúk utcai lakótelepre. A forradalom leverése után ide önkéntes lakásfoglalók költöztek be, Váci Mihály hasonló módon jutott egy félkész lakáshoz a Villányi út 28/C-ben. Itt éltek a költő haláláig, felesége azon is túl. A költő további sorsa, élete, művei meglehetősen ismert, Váciné azonban fegyelmit kapott ötvenhatért és disszertációját se fejezhette be.
Váci Mihály hátrahagyott kézirataiból néhányat már közöltem az Új Forrásban. Ötvenhatos naplójának helyenként csiszolatlan, de őszinte, lávaként ömlő (vers-) sorai a költő eddig ismeretlen arcát mutatják fel. A napló egyben a forradalom hiteles dokumentuma.

Váci Mihály: „népünk legtisztább áldozása” – Napló 1956 októberéből

Nem lesz előttem semmi szent
csak a magyar nép, s szenvedése,
s mindaz, aki miatta nem pihent,
s a lobogót bemártva vérbe,
az ágyúcsővel szembe ment!
1956. okt. 23–24–25–26–27.
Azzal kellene kezdeni ezeknek a napoknak a megörökítését, hogy elmondjam a tüntetés lefolyását, de most, amikor a vér folyik az utcákon, a lakásokban és a kaszárnyákban, – és áruló kormányunk még a mai nap – 1956. okt. 27-én szombat este 3/4 hatkor is azt a belügyminiszteri parancsot adja ki, hogy a B. M. beosztottjai hűségesen teljesítsék feladataikat, tehát az Ávósok tovább is jöjjenek – ilyen percekben már nem lehet a történelmi sorrendhez igazodni, nem lehet lassan és megfontoltan írni.
Az egyetemi ifjúság kedden du. három órakor felvonult a Pefőfi szoborhoz! A Belügyminiszt. előzőleg megtiltotta a felvonulást – még mindig a sztálini politikához híven. Révai – Moszkva finom logikájú, művelt bérence, a magyar nép kultúrájának tönkretevője a róla elképzelhető kegyetlenséggel kiáltozta: – Lövetni! Közéjük lövetni.
Ezt még jóval a felvonulás előtt jelentette ki. Erre tanú és a tényt megerősítette Déry Tibor. A politikai bizottságot azonban a K. V. leszavazta, és így megadták az engedélyt a felvonulásra.
A párt legfelső köreinek szűklátókörű politikáját az alsóbb szervek undorító aljassággal nyomon követték és teljesítették – a Tankönyvkiadó pártszervezetének vezetője – Steinné – azonnal körbeszaladgált s kiadta a legszigorúbb utasítást, hogy senki se merjen kivonulni. Felelősségre vonással fenyegetett engem is, amiért egy rövid feliratban hírt adtam a dolgozóknak arról, hogy mi történik a városban, mikor lesz a felvonulás és hívtam mindenkit a tüntetésre. De ezek az apró, jelentéktelen, de annál kártékonyabb elemek – mikor az O. M. párttitkára a tilalom ellenére kijelentette, hogy az O. M. minden tagja kivonul – és a B. M. visszavonta a tilalmat – szorgalmasan megjelentek a Bem-szobornál.
A Petőfi szobornál az egyetemi ifjúság legrendezettebb, legfegyelmezettebb sorai előtt, a Petőfi szobor talapzatáról Sinkovits Imre színművész elszavalta Batsányi: A látó, és A Francia-országi változásokra c. költeményét. Utána a tömeg követelte a Talpra magyart, a Nemzeti dalt. Sinkovits sírva kiáltotta világgá, több ezer ember esküjével kísérve:
Rabok tovább nem leszünk!
Csak a Petőfiék-lángragyújtotta tömeg érezhette azt, amit mi. Mindenki esküre emelte kezét és felujjongva, megrészegülve a szabadság első leheletétől, ami hosszú évtizedeken át nem volt levegője a magyar égboltnak, megrészegülve a nagy, mámorító merészségtől, hogy mit merünk, és hogy merhetjük mindezt, ha akarjuk és ha van bátorságunk – könnyekre fakadva esküdtünk:
Rabok tovább nem leszünk! (…)
Végül Sinkovits Imre felolvasta az egyetemi ifjúság 14 pontba foglalt követelését. Ezeket a pontokat még az előző napokban fogadta el az egyetemi ifjúság legszélesebb tanácskozó testülete és csatlakozott hozzájuk az egyetemek minden rektora és dékánja. Ezeket a felhívásokat sokszorosították és kedden délelőtt a belváros minden pontján kiszegezték a fákra és az épületekre. Az emberek nagy csoportokban olvasták és egymásnak adták a hírt ezekről a papírlapokról, melyek maguk nem égtek, de mindennél jobban gyújtottak.
A tizennégy pont olvasása közben a diákok ezrei zúgták a forró helyeslést.
Végighömpölygött a téren a Himnusz szélesen kibontott ünnepélyesen zengő, súlyos megrendítő dallama. Az emberek énekeltek és úgy zúgtak-lobogtak, mint harsogó, zsongó, égig egyenes, merész nyárfák, jegenyék. Hányszor azután az elmúlt napokban, hányszor hallottam a Himnuszt végig zúgni a tereken, az utcákon, a menetelések fölött kibomlani mint védelmező lobogott! (…)
A Petőfi szobortól a diákok a Bajcsy-Zsilinszky-úton a Margit-hídon át a Bem szoborhoz vonultak. Ott haladt az élen az Eötvös Loránd Tudományegyetem színe-java tanári testülete. Mellettem ment Waldapfel tanár, és minden egyetemi tanszemélyzet boldog volt, hogy az ifjúság élén mehet. Mire az egyetemisták – a bölcsészek és a műszaki egyetemisták is – a Bem szoborhoz értek – óriási, több tízezerre tehető tömeg gyűlt össze a Bem szobor körül. A Bem szobor háta mögötti hatalmas laktanya minden ablaka tele volt katonákkal, a tetőn kiszedték a cserepeket, kimásztak a kéményekre, a zászlókat kitűzték, sapkájukat lengetve üdvözölték az utcákat szétfeszítő áradatot. A Külügyminisztérium ablakai csokrosak voltak a kihajoló, zászlókkal integető emberektől.
A diákok első soraiban haladtunk Marival s így a szobor talapzatához kerültünk, mintha a szívben ég a legmagasabb hőfokon egy vércsepp – a lüktetés előtt, mielőtt a szétvető robbanás ki nem repíti a vérkeringés zuhatagos piros viharos ér­dzsungelébe.
Veres Péter – legyen örökre neve halhatatlan – csak azért, mert becsülettel részt vett népünk legtisztább áldozásában, felolvasta az egyetemisták pontjait, de nem sokat hallhattunk belőle; amikor százezrek szíve dobban, akkor egy-egy meghasadhat észrevétlenül.
A Bem szobor talapzatára felnyújtották a Kossuth-címert, amit nemrég festhetett valami lázasan, reszketve-siető kéz egy deklire. Egy diák vagy fiatal munkás – csaknem verekedés közepette – kiragadta a címer nyelét és egy pillanatig sem gondolkozva – szájába kapva a címer nyelét, nem tudom hogy, fenn termett a szobornál és annak karjába fűzte a címert. Utána rögtön fenn termett egy másik diák és kitűzött egy zászlót – a piros-fehér-zöld színű zászlót. Erre lenn a végeláthatatlan tömeg szikrázó tapsa közepette – ki tud ilyenre válaszolni! – hogyan?! egy másodperc alatt felrepültek a kilyukasztott közepű zászlók, melyekből hiányoztak azok a címerek, melyek eljegyezték országunkat a Szovjetunió 16 állama 16 címeréből kovácsolt koszorújába való beforrasztásra. A lyukas és tiszta magyar zászlók láttára a tömeg az öröm és a sírás határán járó mélységes megrendüléssel énekelte el a Himnuszt.
Nem tudom a további jeleneteket itt leírni.
A tömeg innen a Parlament elé vonult. Itt órákig jelszavakat kiáltoztunk „Vesszen Gerő!” „Mondjon le a kormány!” „Egyetemi pontokat!” „Ruszkik haza!” Küldöttségek mentek a Parlamentbe, akiket nem fogadott senki, vagy ha fogadott valami hatodrangú tisztviselő, nem válaszoltak a tömegnek.
(…)
Egy nép színe-java gyűlt össze itt!
A vulkán felgörgette szörnyű köveit,
Izzva sistergett a legtisztább ércek lávája,
az indulatok hófehér tiszta felhője,
ötszázezer ember állt e szent köveken,
ötszázezer ember hallatta a szavát,
kért, követelt, sürgetett,
öklét rázta - szívét emelte,
dübörgött - zúgott énekelve, (…)
A parlament előtt folyt a tüntetés, békésen, forró türelemmel.
Nagy Imre szólt, akit úgy vártunk,
róla szólt titokban az álmunk,
De ő is megcsalt, becsapott minket,
mint gyermekeket - rendre intett.
míg amoda már könnygáz facsarta
amúgyis könnyes szemünket.

Nem volt elég a könny, mit eddig facsartak
szemeinkből, nem volt elég a parázs,
a sok üszök, mit szemüregünkbe raktak,
nem volt elég a gyötrelmek mardosó savja,
mely szemünket üres gödrökké marta,
nem volt elég hogy szemeink gyönyörű gyöngyét
kivájták pilláink közül, mint a kagylók drága gyöngyét,
s az sírások füzérei fűzték,
s szétpergő szilánkokra törték.

Csodálkozó kék szemünk a könnyek
arcunkba vájt medrében elszivárgott,
Szemünk olvadt ezüst tégelyéből
a könnyek (serege) sisteregve izzva sercegett
s arcunkba szörnyű jeleket égetett-vágott!

E nép könnye nem volt még elég!
E nép könnye nem volt még elég!
látását még nem vette el egészen,
még látott valamit a könnyek zuhatagán át,
még látta, felismerte a gyilkos arcokat,
még megjegyezhette, kik hajolnak fölé fegyverrel,
még látta
szerették volna hát szemét kivájni örökre
feltűzdelni a szuronyok hegyére,

hát bombát dobtak rá, fakadjon ki szeme
buggyanjon ki mint eleven seb,
ne legyen csak szivárgó üreges sötét helye,
csak két üszkös seb maradjon s a véres nyíláson
csorduljon ki vér-könnye szakadatlan,
agyveleje buggyanjon ki patakban,
csak ne lásson, ne lásson, ne lásson!

Bombát dobtak – de a robbanás
nem vakított meg: – letépte
szemeinkről a vakságot
s ha hull a könny – csak tisztábbra mossa
szemünket mely előtt a torkolattüzek
fényénél az igazság fellángolt.
A Nagy Imre beszédét hallgató tömeg mögött autós és motoros hírvivők jelentek meg, kik kiáltozták: A Rádiónál az Á.V.H. a tömegbe lövet élessel!
A parlament előtti sok százezer ember közül lelke mélyén talán senki nem hitte el, hogy mindez megtörténhet. Rövid hullámzás után a tömeg kétfelé vált – az egyik fele ottmaradt a Parlament előtt – az „Együtt maradunk!” jelszót kiáltozva – a másik fele, amellyel mi is tartottunk – a Rádióhoz indult. Nem ment ez ilyen határozottan. A felnőttek, a férfiak mind tanácstalanul tolongtak jobbra-balra, míg végül 17–19 éves fiatal diákok csoportosultak vagy 20 zászlóval és megindultak „A nyomdához” jelszóval. Utánuk vonultunk vagy 6–10 000-en, ahogy az oszlop éléről visszanézve felbecsülhettem. A Szikra nyomda előtt kinyomattuk a nyomdászokkal az egyetemi ifjúság 14 pontját. A nyomdászok az első felszólításra kiszedték és felolvasták az ifjúság követeléseit, majd utána nyomni kezdték!
Tovább vonultunk a Bajcsy-Zsilinszky útra, és a széles úton a tömeg növekedve hömpölygött, énekelve, jelszavakat kiáltozva. Ekkor már az egész várost elragadta az a csodálatos hangulat, melyben végre barátra, testvérre leltek az örök gyanakvással elárvított emberek.
A „Sztálin út” sarkán megállt a nép és taps helyeslő kiáltások közepette egy fiatal – 17 éves körüli gyerek, vagy lelkes magyar – hogy nevezzem? – felugrott egy újságos állvány tetejére és zászlója nyelével lefeszítette az utca névtábláját, amit az emberek megrohantak és köpködve tapostak, rugdaltak meg. Fentről kalapácsot és baltát dobtak le az ablakból és a fiatal diák a kőtáblát kezdte vele döngetni; – csengett a balta a Sztálin-névvel összevésett kőtáblán, szikrák szálltak s biztos még abban az órában lehullt a félelmetes emlékű ember utolsó kőbevésett nyoma is a fővárosban, – mert akkor már szobrát ledöntötték és a Nemzeti elé vonszolta a tömeg.
Tovább vonultunk és már a Madách-téren hallatszott a gyűlöletes és utált hang: a puskák és géppisztolyok perregő-pattogó hangja, idegesek lettünk, a szembejövők egyre többen, egyre többször erősítették meg, hogy nem tanácsos arra menni, mert az A.V.H.-sok lőnek. A nép azonban egyre vonult – szétszórtan már – de ömlött a Múzeum, a Bródy Sándor utca, a Rádió felé. Az Ady mozinál rám kiáltott Paulinyi, egyik szerkesztő-társam, s figyelmeztetett, hogy az ávósok könnyfakasztó bombákat dobálnak és élessel lőnek. Hogy ezt bizonyítsa, kezét kihúzta a kabátja zsebéből és tenyerében ott csillogott egy súlyos, hosszú lövedék.
Mi erre még gyorsabb ütemben igyekeztünk a fegyverropogás felé.
A „Kicsi” espressó előtt már kevesebben jártak, tétován álldogáltak, vagy a ropogástól menekültek az emberek. Az egyik nő még kiabált a Rádió felé haladókra:
– Mártírt akarnak?! Minek mennek arra?!
Gyűlöletes pillantásokat és szavakat kapott válaszul.

Közreadja: Tasi József