Nem követte felhőtlen öröm a Tőkés—Markó megegyezést, bár azt ma már a dedós is tudja Erdélyben, hogy a magyar—magyar egymásnak feszülés csak kárunkra volt, van. A román pártok — de még az államelnök is — kihasználják a vélt vagy valós ellentéteket, mindent megtesznek, hogy egymás ellen hergeljék a különböző politikai meggyőződésű magyar vezetőket.
Az oszd meg, és uralkodj elv ma is eredményes, s ennek mentén ragyogóan ki lehet babrálni mindkét féllel. De végül az igazi vesztes mégiscsak az a másfél milliónyi magyar ember lesz, aki úgy döntött, lesz, ami lesz, nem adja fel ősei földjét. Tehát az európai parlamenti választások előtti megegyezés, az egyeztető fórum életre hívása szükségszerű és elengedhetetlen volt. Eredményessége ellenben az elkövetkezőkben dől el, amikor kiderül, sikerül-e az RMDSZ gőgös, kiszorító és önkonzerváló politikájából lenyirbálni, s milyen mértékben tudja majd érvényesíteni a Tőkés László vezette csoportosulás tisztaságigényét, megújulást igenlő elveit. Most, vitathatatlan, igen nehéz helyzetbe került a magyar nemzeti közösség. Ahhoz nem fér kétség, azzal az RMDSZ-szel, mely az elmúlt nyolc-tizenkét év alatt teljesen eltávolodott eredeti célkitűzéseitől, a pártosodás teljesen elfogadhatatlan módszerével őrizte meg hatalmát, melyben egy szűk kis csoport döntött minden kis vagy nagy kérdésben, mely markában tartott minden pénzügyi-anyagi forrást, mely kitagadással párosított gazdasági megvonásokkal büntette kritikusait, megvesztegette választóit, zsarolta szervezeteit, a román pártokban meghonosodott gazdasági érdekszövetségek nyomására választatta meg tisztségviselőit és képviselőit, melynek elmúlt évtizedes munkájában harmad-, negyedrangú kérdéssé váltak a közösséget leginkább foglalkoztató témák, mely mellékvágányra terelte az autonómia-harcot, mely 1996 óta partnereit pillanatnyi haszna függvényében cserélgette, és ha kellett, gondolkodás nélkül valamennyit elárulta, nos, ez a pártból ismét szövetséggé nyilvánított, leválthatatlan vezetőkkel rendelkező valami aligha lesz képes tisztességes alkura és kiegyezésre. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az új párt, az MPP sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem azért, mert szerény eredményeket ért el két egymást követő választáson, hanem mert vezetője, Szász Jenő képtelen volt a demokratikus pártépítésre, s székéhez való makacs ragaszkodása, a tisztújító kongresszus folyamatos elodázása teljes mértékben hiteltelenné tette, s közvetve ugyan, de kompromittálta az erdélyi magyar pluralizmust, a választás szabadságát.
Az európai parlamenti választásokra állítandó közös lista végül is csak az első lépés a magyar—magyar kiegyezés útján. Igaz, próbakő is. Kiderül, van-e önrevízióra, megújhodásra való készség az RMDSZ-ben, mennyit ér számára az esetleges új egység, új szövetség. És az is kiviláglik majd, igazi demokratikus párt lesz-e az MPP, vagy egy szűk csoport játékszere.