Ezt a kérdést, hogy mit is mondhatnának – miközben Tata sosem beszélt fölöslegesen, a szó helyett, ha csak tehette, a szótlanságot választotta –, szóhoz jutának-e egyáltalán, feltette magának olykor anélkül, hogy valamiféle határozott választ keresgélne.

A két nagyszülő bizonyosan büszke is lenne a lányokra, csak ezt már nem mondhatják meg nekik. Mama és Tata immár több mint egy évtizede elment, azóta ők csupán emlékekben, gondolatokban élnek. Tata valósággal imádta a nagyobbik lányt, egészen kis korától óvta, vigyázta, játszott vele, de a kisebbiket már nem ismerhette. Utóbbinak fájt is, hogy neki nem lehet egy igazi nagytatája, aki türelmes, megértő és bármikor játszik vele. Bizonyára őt is elbűvölte volna az a madaras dominó, amivel Tata és nagyobbik testvére annyit játszott. Mert annak idején bármit is elővehetett a halomnyi játék közül, Tata, igazi nagyapaként, mindig ráérős volt és maradt, mindig volt kedve és ideje egy újabb partihoz. A nagyobbik lány sokszor aludt Tatáéknál, örömmel ment hozzájuk, nyári, kora őszi napokon még egy kicsi falusi házikóban is velük barangolhatott, Tata és Mama vitte őt erdőre, mezőre, gombát, virágot szedni. Szőke hajával, kék szemével és kacagásával ő volt Tata és Mama szeme fénye. Ha lett volna lehetősége, a kisebbik lány is hasonlóképpen elbűvölhette volna mindkettőjüket...

Míg ezeket felidézte, elégtétel és hiányérzet töltötte el, egyszerre. Hiszen e kettejükből áradó jóság minden gyermekkort meghatároz, ráadásul ő maga is tudta azt, hogy Tata és Mama talán az egyedüliek voltak, akikre mindig és feltétel nélkül számíthatott, akik soha nem hagyják cserben. Persze arra is emlékezett, hogy nem mindig értett egyet szüleivel, miként ők sem értettek mindig vele egyet. Vitatkoztak, veszekedtek. Ezeket már megbánta, egyszer jó lett volna mindent kibeszélni, s egy nagy, minden zsörtölődést és kifogást felülíró, örök békét kötni, ám elkésett. Véleményükkel, álláspontjukkal mindannyian magukra maradtak. Mindenki mondta a magáét, legkevésbé Tata, mert ő rendszerint hallgatott. Ez annak idején zavarta, sőt, bántotta is, de immár sejti, hogy a Tata szótlansága nem feltétlenül a gyengeséget, netán a közönyt tükrözte, hanem a bölcsességet is jelenthette. Tata nem szószátyárkodott, nem beszélt mellé és nem beszélt fölöslegesen. Ahogy telnek az évek, úgy érzi, egyre jobban felértékelődik benne e türelmet, megértést egyaránt jelképező némaság. Persze, sokszor örült volna annak, ha Tata összekacsint vele és halkan a fülébe súgja, jól van fiam, jól látod, de ezt most inkább ne hangoztasd, ne akard minden áron a magad igazát érvényesíteni; tanuld meg, hogy nem kell mindig a tiéd legyen az utolsó szó, s akinek jól esik, hagyd, mondja csak a magáét...

Sok mindent nem beszéltek meg, nem beszélhettek meg. Életük utolsó éveiben ő maga is mindig sietett, próbált ugyan segíteni, amiben tudott, de lelkiismeret-furdalással maradt: bizony tehetett volna többet is. Többször, talán rámenősebben kellett volna egymást keresniük, egymáshoz szólniuk, amíg szólhattak. A jelentéktelen szavakat el kellett volna örökre engedni, felejteni, csak arra kellett volna figyelni, ami valahonnan valahová vezet. Mindig csak arra figyelni, ami fontos. Ő maga is folyamatosan tanulja ezt, edzi magát, mint sportolók a konditeremben, hogy ha beszél, szóljon értelemmel, s ha nincs mondanivalója, hát kövesse a Tata bölcs hallgatását...

Ezt és ekképp szeretné cselekedni, erre szeretné megtanítani mind a nagyobb, mind a kisebb lányt. És amikor Tatára és Mamára gondol, gondolnak, hiszen azok, akiket ők egykor magukhoz öleltek,  mindannyian gondolnak rájuk, nem csupán az év egy bizonyos napján, hanem sokszor és sokféleképpen. Ezt mindig kegyelettel teszik, mert érzik, tudják: ők ketten – mint mindenki, aki itt volt és mély nyomot hagyott – nem csupán fontosak voltak, hanem fontosak is lesznek, miként az itt maradottak, az álmokat szövők számára meghatározó és mindennapos élmény, hogy lélegezhetnek, örülhetnek a fénynek, belekapaszkodhatnak az élet megismételhetetlen csodájába. Sőt, mintegy ráadásként, azt szép és értelemmel kimondott szavakkal még örömtelibbé tehetik...

Fotó: Mózes László