A történelem folyamán bebizonyosodott, hogy a magyarok szabadságszeretetével minden hódítónak és elnyomónak számolnia kell, mert azt nem lehet a csatatéren vérünkkel együtt lecsapolni, túlerővel eltaposni, kivégezni, bilincsbe verni, elsorvasztani. A szabadság igénye egybeforrt lényünkkel és az egyéniségünk meghatározó részévé vált, amely minden magyar szívben és lélekben ott ágaskodik. Elpusztítani csak velünk együtt lehet.
Szabadságvágyunknak tudható be, hogy amíg Európa nyugati felén mások rabló hadjáratok során harácsolt kincsekkel és területekkel gazdagodtak, mi magunkkal együtt őket is védelmezve hullattuk a vérünket, útját állván a keletről beözönlő hódítóknak. Segítség helyett azonban tőlük csak üres ígéreteket kaptunk cserébe, majd miután kellőképpen meggyengültünk ahhoz, hogy ezt velünk megtehessék, hátba szúrást, országcsonkítást és idegen elnyomást.
De még ezek után is volt erőnk a fejünket évszázadonként egyszer felemelni és példát mutatni a világnak a szabadságért vállalt bátor kiállásból és áldozatkészségből. A szabadságáért küzdő magyarság lendületét nem tudta megtörni a sokszoros túlerő, az árulás és az ármány. Sem a II. Rákóczi Ferenc által vezetett népfelkelés és szabadságharc (1703–1711), sem az 1848–49-es, valamint 1956-os forradalom és szabadságharc esetében.
Mert igaz, hogy Károlyi Sándor generális Nagykárolyban békét kötött a Habsburgokkal (1711. április 29.), viszont ez szabad elvonulást biztosított a felkelőknek, akik a vagyonukat is megtarthatták. Ugyanakkor tiszteletben tartotta az éhínség, pestisjárvány és elhúzódó háború sújtotta Magyarország és Erdély szabadságjogait, lehetőséget nyújtva a talpra állásra és fejlődésre. A Görgey Artúr vezette magyar honvédsereg is letette a fegyvert 1849. augusztus 13-án, a Habsburgok megsegítésére siető cári seregek előtt, az immár fölöslegessé vált vérontás elkerülése végett. A forradalom révén kivívott reformokat és jogokat azonban, a jobbágyfelszabadítást is beleértve, érvényben hagyták. Ráadásul a bécsi udvar 1867-ben Magyarország monarchián belüli önállósodására, valamint a birodalom kormányzásában való részvételére is kénytelen volt rábólintani. Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot az akkori világ legerősebb hadereje fojtotta vérbe, amely november 4-én hajnalban hadüzenet nélkül lerohanta a forradalmi lázban égő Magyarországot. De hiába győzedelmeskedtek a harci repülők százai, tankok ezrei és állig felfegyverzett katonák százezrei, a világkommunizmus szörnyetege halálos sebet kapott és néhány évtizednyi kétségbeesett vergődés után kimúlott.
Mindezek tudatában rádöbbenünk, hogy nem volt hiábavaló küzdelem, szabadságharcaink utólag mindig győzedelmeskedtek. Hiszen Rákóczi kurucai, a ’48-as honvédek, a pesti lányok és srácok bátorsága, hősiessége és áldozathozatala nélkül ma sem adhatnánk hangot következmények nélkül a véleményünknek, nem járhatnánk-kelhetnénk megkötések nélkül a nagyvilágban és az életünket sem alakíthatnánk úgy, ahogyan jónak látjuk.
A diktatúrák természete azonban a történelem folyamán mit sem változott, legfeljebb csak az eszmei köntös, amelybe bújnak. Ami egykor rabszolgatartó társadalom, vallási fanatizmus, vagy különböző izmusokként szakadt a nyakába, ma neoliberalizmus, genderizmus, illetve woke ideológia formájában próbálja az emberiséget tévútra terelni. És ezt egy aprólékosan kidolgozott, elsősorban a fiatalok értékrendjét, gondolat- és érzelemvilágát összekuszálni, megfertőzni, majd átalakítani hivatott terv alapján szándékoznak megvalósítani Nyugaton – nem is eredménytelenül. A zsoldjukba állt közösségi média által teljes gőzzel népszerűsített önpusztító őrület pedig lassan ugyan, de a magyar nemzet soraiba is kezd begyűrűzni.
Így fordulhatott elő, hogy az 1989-es változás után nemsokára az egykori elnyomók ismét a polcra kerültek, a szabad választások eredményeként. Hogy a nemzet fővárosát évtizedeken keresztül irányíthatták és irányítják a csontjuk velejéig romlott politikai szélkakasok, mert a többség nekik szavazott bizalmat. Hogy a magyar állam az érdekeit pénzért, hatalomért eláruló képviselőket is kénytelen volt és kénytelen az Európai Parlamentbe küldeni, mert szép számmal akadtak, akik rájuk adták a voksukat.
Vigyázzunk hát és legyünk éberek, mert a harcnak még korán sincs vége, csak az eddigiektől eltérő formában folytatódik!
Az 56-os emlékmű Sepsiszentgyörgyön. Fotó: Szekeres Attila
