Hosszú és bonyolult történet megírására szántam el magam: gyermekkori emlékeim és idős emberek elbeszélései alapján próbálom bemutatni az uzoni kolhoz történetét, amely nagyon sok embert érint fájdalmasan, olyanok fosztották meg őket anyagi javaiktól és tették nincstelenné, akik nem szerettek dolgozni, csak a készbe beleülni.
Földosztással kezdődött
1945-ben a frissen megalakult kommunista hatalom (az első, „népi demokratikus” kormány) földet adott a nincsteleneknek. Ugyanakkor a nagyobb gazdákat megszorításokkal, progresszív adókkal sújtotta, emelte a terménybeszolgáltatási kvótát, egyszóval megkezdte a falvak felbolygatását. 1948-ban bekövetkezik az államosítás, az ipari vállalatok, bankok, intézmények mind állami tulajdonba kerülnek. Aztán 1949 március 3-án országos parancsszóra elviszik a falu vagyonos rétegét, először Sepsiszentgyörgyre, majd pedig Dobrudzsába, ilyen-olyan gulágokra, ahol mint valami köztörvényes bűnözők kellett dolgozniuk a szimpla megélhetésükért. Ekkor viszik el Uzonból is a Temesváry családot, akik szeszgyárat működtettek a faluban, templomot építtettek, fejlesztették a falu kulturális életét, tették azt, amit kellett egy virágzó székely faluban.
1950-ben új párttitkárt kapott a megye Tóth Géza lemhényi agrárproletár személyében. Nem egyéni képességei emelték erre a rangra, hanem a Bukarestben uralkodó féltestvére, Vasile Luca pénzügyminiszter. A buzgó helyi pártvezér elhatározta, hogy az esztendő végére, pontosan december 31-ig befejezik a kollektivizálást Háromszéken. Elsőként Romániában, sőt, egész Kelet-Európában! Tóth Géza emberei megszállták a falvakat, ősz elején kezdték összeszedni az istállókból az állatokat. Vitték az ekét, boronát, vetőgépeket, cséplőgépeket az udvarokból. Majd jönnek az emberek is az állataik után, gondolták.
De az emberekben forrt az indulat, főleg az asszonynép körében. Gidófalván Kész Mihályné kezdte a lázítást, ami Maksán, Csernátonban, Mikóújfaluban, Zalánban, Dálnokon is folytatódott. Jelszavukban – Éljen Sztálin! Le a kollektív gazdasággal! – volt egyfajta politikai naivság, de székely furfang is, mintha Sztálin neve védelmet nyújtott volna. Sajnos Gidófalván két ártatlan fiatal mártírhalált kellett haljon, mert a zendülés alatt meglőtték őket. A templom felé szaladtak, hogy húzzák meg a harangokat, és egy rendőr – aki egyébként csíki székely legény volt – egészen közelről tüzelt rájuk. Minden népben akadt ilyen Káin, hatalmi parancsra vagy szenvedélyes meggyőződésből.
Azután román szekusok érkeztek, teherautókra rakták a módosabb gazdákat. Semmit sem vihettek magukkal. Előbb Brassóig vitték őket, majd ott tehervagonokba szállították, és egészen Dobrudzsáig utaztatták, deportálták az ellenállókat.
Így indultak a kollektívek, a kiváló, odaértő gazdák tudása nélkül, legtöbbször olyan elnökkel, aki valamikor a falu legszegényebb, napszámos rétegéből került ki. Ezek a földosztáskor 1–2 hold földet kaptak, s ezzel szívesen álltak be a kollektívbe, mert sem tudásuk, sem erejük nem volt megművelni az újonnan szerzett földeket.
Cselédekből urak
Uzonban az első kollektív gazdaság a Vörös Csillag nevet viselte, elnöknője Simon Julianna volt. Utána Bedő Barabás, Bodali Rajmond, Szabó János, Dobri György, Vincze Béla következett, akik kisebb-nagyobb eredményekkel, jól-rosszul, de vitték az 1989-es változásokig.
Szülőfalum, Uzon legkonokabb paraszt forradalmárának változásain figyelhettem meg egy réteg keserű metamorfózisát. Bedő Barabás kétszer is volt az uzoni kollektív gazdaság elnöke. Kőröspatakról került Uzonba, nagy kerülővel. Előbb udvari kovács volt Szépmezőn, ahol egy Depner Péter nevű szász bérlőtől tanult meg gazdálkodni. Bátyja után jött Uzonba a grófi uradalom cselédjének, de hamarosan továbbvándorolt Kökösbe, ahonnan tejet hordott Brassóba. Néhány év múlva önállósította magát, vásárolt egy lovat, szekeret, s azzal fuvarozta az összevásárolt tejet. Nősülése után megint Uzonban kötött ki: most már végképp letelepedett abban a kicsi házban, amelyet a református harangozótól vásárolt a falu alsó szélén, a Névtelen utcában, amelynek csak az egyik oldalán vannak házak (Uzonfüzes felé). A kicsi magyar világban (1940–1944) szakképzett tejes lett belőle, tanfolyamot végzett, másként nem kereskedhetett. 1945 tavaszán az elsők között ment ki a határba, 2 és fél hektárt utalt ki neki a bizottság. Itt gazdálkodik, egyben a tenyeres munkások szakszervezetének vezetője. Egyik kezdeményezője volt Uzonban a kolhoznak. Kétszer is elnök lett, először az 1950-es években, amikor még kevés volt a föld, majd a teljes kollektivizálás után 1969-től 1973-ig. Konok, vakmerő, erőszakos, elfogult ember volt, nem szerette a falu népe. Tegnapi cseléd ne dirigáljon a gazdáknak, ezt gondolták, de a hatalom előtt is leszerepelt, mert csak azokat a parancsokat hajtotta végre, amelyekről úgy vélte, hogy a nép javát szolgálják. Így aztán lassan kiesett a saját történelméből.
Udvaron rozsdásodó gépek
Az uzoni kollektív gazdaság megalakulásáról, az ottani emberekről, munkaviszonyokról a 80 éves Márkos László, aki 14 éves korától a kollektívben dolgozott, így mesélt:
,,Úgy emlékszem mindenre, mintha a tegnap történt volna, jöttek bé az udvarunkra Fülöp Miklós bá, Juli asszony, Nyírő Béla Sepsiszentgyörgyről s még egy páran. Nagyapám, Szilvási József kérdésére, hogy miért jöttek, az volt a válasz, hogy édesapám be kell álljon az új kollektívbe. Ő akkor szabadult a fogságból (Oroszországból), azt sem tudta, hova legyen el. Megijesztették, hogy börtönbe zárják, ha nem áll be, ezért elment ácsnak, mert akkor kezdték építeni az istállókat s kellett a munkaerő. Nagyapám nagyon haragudott ezekre, meg is mondta a magáét, de azzal ők nem foglalkoztak.
Kezdték építeni az istállókat az Újvárossy-kúria udvarán, mert az lett a kollektív székháza. Hátul a Feketeügy felé egymás után épültek az istállók. A tehenek mellett dolgoztak: Szigyártó Ignác, Bajka Samu, Portik Balázs. Azután jöttek a következő gazdák: Rétyi Béla, Váncsa János, Váncsa Vilmos. A borjúkért Szakács Mihály felelt, a lovakért pedig Laczkó József. Váncsa József volt a bikagondozó, 8–10 fajbikát is neveltek minden évben. A fogatosok a következő uzoniak voltak: Baczoni Zoltán, Kozma Béla, Szőcs Benedek, Lázár Miklós, Székely János, Szabó Dávid, Simon Imre, Deák József, Márkos István stb. A mérlegmester Váncsa András volt, a főraktárnok Deák András. Az udvaron egy malom is működött Györgybíró Barabás és Kerekes Jakab irányítása alatt. A Köleskert nevű mezőben kertészet is volt, Rápó Gizella csoportfelelősségével.
Amikor én 14 éves voltam, Kőmíves Mihály elvállalta, hogy engem is vegyenek fel répahordozó munkásnak s kapjak fizetést is. Tehát már gyermekként ott dolgoztam. Az irodák az Újvárossy-kúria szobáiban voltak. Ott dolgoztak Verzár László, Zajzon László, Baczoni Zsuzsanna, Imreh János, Márk Vilmos, Bodali Raymond, Nagy Simonné stb. Az épület legnagyobb szobájába vettek egy tévét, amely akkoriban nagy újdonság volt. Ugyanott volt egy kis könyvtár is, mert az 1950-es, 1960-as években nagyon sokan olvastak az én falumban.
Minden május 1-jén és augusztus 23-án nagy bálokat rendeztek a kollektív udvarán. Zenélt az uzoni rezesbanda, ment a dáridózás, amíg tartott még a becsületesség s a törvénytisztelet. Aztán ezek is elmaradtak, mert az emberek elhúzódtak a gyárakba, s helyüket átvették a helyi romák. A sok drága gép, amit elkoboztak a tulajdonosoktól, az udvaron rozsdásodott, amíg Vince Béla összevágatta, és ócskavasként eladta.”
Az 1989-es fordulat
Sajnos a diktatúra idején úgy összerázták a falvak határát, mint zsákban a búzát. A termelőszövetkezetek legjobb földjeit tagosítás címen elvették az állami gazdaságok, máshol gyárak, üzemek épültek az aranyló termőföld közepébe, az erdőket letarolták. Székelyföld kolhozaiban évről évre fogyatkoztak az állatgondozók, helyüket idegenek és romák vették át. Kialakult a jövevényréteg, moldvai csángók is jöttek, főleg ősszel, a burgonya-, répaszedés idejére. A jövevényeket elhanyagolt istállókba, színekbe szállásolták el. Mára a Béldi-Mikes grófi család visszakapta az állam által eltulajdonított kastélyt és melléképületeket.
Az Újvárossy-kúria utolsó tulajdonosa Ágoston László volt. Amikor onnan kiűzték, azt ígérték, hogy kap majd egy tízáras területet és egy lakható épületet. Ebből az lett, hogy a Nagyúton levő Lázár Vilmos házát adták oda, használatba azt is; földet soha nem kapott. A rendszerváltás után fia, Ágoston István hosszú huzavona után visszakapta az épületet, amely most lassan-lassan rendbe fog jönni, mert már a tetőzete új cseréppel van befödve. Ágoston István az Újvárossy család utolsó tagjaként sokszor járt haza, egy szobát rendbetett s ott lakott; gyermekei most Marosvásárhelyen élnek. A családi kripta az uzoni református temetőben jobb felől a második. Itt pihen az az Újvárossy József, aki a Székely Mikó Kollégium nagy patrónusa volt, ő adta adományként a Mikónak az Újvárossy-kert néven ismert részt Sepsiszentgyörgyön a park fölött, amely azóta beépítődött, lakóteleppé alakult át.
Uzonban és egyebütt is az 1989-es változások után a nép megszállta a kollektív istállókat, hordták el a teheneket, lovakat. Az őrök, a könyvelők, a vezetőségi tagok meg se mertek mukkanni. Rendőr még a környéken sem volt. Az udvarok után indultak a földek felé, mérték vissza a földeket, törvények nélkül, megbosszulták az önkényt, azt, amivel létrejöttek a kollektívek.
Ambrusné Imreh Anna
