Az ókori Föníciától Nagy-Libanonig

Libanon, hivatalos nevén Libanoni Köztársaság egy kis állam a Közel-Keleten: a Földközi-tenger partján fekszik, déli szomszédja Izrael, kelet és észak felől Szíria veszi körül. Területe 10 400 négyzetkilométer.

Az ókorban Fönícia néven volt ismert, híres városállamai Türosz, Szidon, Büblosz, Ugarit virágzó kultúrát teremtettek. Történelme során mind a kereszténység, mind az iszlám erősen befolyásolta. A muzulmán arabok 636-ban foglalták el. A középkorban, a keresztes háborúk idején (1096–1270) itt vonultak a keresztesek Jeruzsálem felé, később keresztes államok része lett: a mai Libanon területének déli része a Jeruzsálemi Királysághoz, az északi pedig a Tripoli fejedelemséghez tartozott. Csak a XIII. században került ismét muzulmán kézre: előbb az egyiptomi mamelukok, majd az Oszmán Birodalom foglalta el (1516-ban), s tartotta fennhatósága alatt egészen 1918-ig.

Az első világháború végén brit és francia csapatok szállták meg. Az olaszországi San Remóban tartott konferencián, 1920 áprilisában Franciaország mandátumterületévé nyilvánították Szíriát, amely akkor magában foglalta Libanont is. Ugyanazon év szeptemberében a franciák különválasztották Szíriától „Nagy-Libanon” néven. Az 1926-os alkotmány meghatározta az államhatárokat, ugyanakkor ügyelt arra is, hogy a hatalommegosztás vallási alapon történjen, ami máig hatóan az ország politikai berendezkedésének egyik egyedi tényezője maradt.

Történészek szerint a keresztény-muzulmán szembenállás a mai Libanon területén a keresztes háborúkkal kezdődött, amikor előbbiek a keresztes lovagokat, utóbbiak pedig az iszlám híveinek hadait támogatták.
 

„Felekezeti demokrácia”

A vallási megosztottság, elzárkózás és ellentétek mély gyökereket vertek a kis közel-keleti ország életében, annak ellenére, hogy a lakosság arab, és ugyanazt a nyelvet beszéli. 1943. november 22- én, a függetlenség kikiáltásakor az alkotmányt helyettesítő Nemzeti Charta felekezeti alapon határozta meg Libanon politikai rendszerét. Ez a dokumentum az 1932-es népszámlálás adataiból indult ki (azóta nem is volt több Libanonban), amikor az országnak összesen másfélmillió lakosa volt, s ez 6:5 arányú többséget mutatott ki a keresztény felekezetek javára. Ennek alapján döntöttek a parlament felekezeti összetételéről, s a legfontosabb tisztségek vallási alapon történő betöltéséről. 30 maronita keresztény, 11 görögkeleti, 6 görög-katolikus, 4 örmény ortodox, 1 örmény katolikus, 1 protestáns, 20 szunnita muzulmán, 19 síita muzulmán, 6 drúz, 1 képviselő pedig az izraeliták és más vallási közösségek részéről kapott helyet a 99 tagú parlamentben.

A köztársasági elnöki tisztséget minden esetben maronita keresztény, a miniszterelnökit szunnita muzulmán, míg a parlament elnökének tisztét síita muzulmán személy tölti be. A kormányban a keresztények és muzulmánok között 6:5 arányban osztották meg a miniszteri tárcákat. 1943 után a hadsereg főparancsnoka mindig maronita keresztény, vezérkari főnöke drúz, a belbiztonsági erők (csendőrség) parancsnoka pedig szunnita muzulmán tiszt volt. Felekezeti alapon szerveződtek a legjelentősebb politikai pártok is. A nyugati sajtóban „felekezeti demokráciának” nevezett politikai rendszer – amely lényegében a keresztények hatalmi monopóliumát konzerválta és erősítette meg – kiváltotta a muzulmán lakosság elégedetlenségét, különösen azután, hogy a múlt század 60-as éveitől kérdésessé vált a keresztények többsége.
 

Milíciák

A megosztottságot és elzárkózást nagyban befolyásolta, hogy Libanonban számos vallási felekezet, politikai párt és „nagycsalád” jól felszerelt félkatonai alakulatokkal, milíciával, „magánhadsereggel” rendelkezett. A milíciák különböző közösségek által lakott területeket tartottak megszállva, kivonva ezeket az ország nagy részén csak formálisan jelen levő központi hatalom ellenőrzése alól.

A maronita közösségnek három jelentősebb milíciája volt, amelyek Kelet-Bejrútot, az északi tengerpartot, illetve hegyvidéket, valamint északon Zghorta város térségét ellenőrizték. Mindhárom lényegében  „klánmilícia” volt, a Dzsemajel (Falangista Párt, falangisták) Chamoun (a Nemzeti Liberális Párt fegyveresei) és a Frangié (Marada brigád)  családok ellenőrzése alatt álltak. A 150 ezer főnyi bejrúti örmény közösség negyedeit a közösség Tasnak nevű milíciája őrizte. A szunnita muzulmánok három ismert milíciája az általuk lakott három nagyvárosban tömörült: Tripoliban,  Nyugat-Bejrútban és Szaidában. A szunniták vezetéséért a tripoli Karame és a bejrúti Szalám család versengett. Jól felfegyverzett milíciával rendelkezett a Chuf-hegységet lakó és hagyományosan a Dzsumblatt család vezette drúz közösség is. A síita muzulmán felekezetnek három politikai-katonai szervezete volt: Bejrút környékén és Dél-Libanonban az Amal, Baalbeck város térségében a Hezbollah és az Iszlám Amal. A felekezeti alapon szervezett milíciákon kívül Libanonnak 30 ezer fős állami hadserege is volt, egységes parancsnoksággal, de felekezeti alapon szervezett egységekkel.
 

A polgárháború (1975–1990)

A független Libanon virágzó ország lett, a közel-keleti térség pénzügyi és banki központja, aminek következtében egyre-másra a „Közel-Kelet Svájcaként” kezdtek hivatkozni rá. Közben az arab-izraeli háborúk nyomán nagyszámú palesztin menekült érkezett Dél-Libanonba és befészkelte magát ide a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) is.

1975 márciusában Bejrútban fegyveres összecsapások törtek ki keresztények és muzulmánok között, ami átterjedt az egész országra, amely 15 éven át tartó pusztító polgárháborúba süllyedt (1975–1990). A libanoni hadsereg 6. dandárja a síita muzulmánokat, az 5. dandár pedig a keresztényeket támogatta a fegyveres küzdelemben. A muzulmán erők és a baloldal célul tűzték ki a politikai rendszer gyökeres átalakítását. A keresztények politikai szervezetei hallani sem akartak erről, a félmilliós palesztin jelenlétben látták a bajok gyökerét. A harcokba a PFSZ is beavatkozott, a muzulmánok oldalán.

Az akkori köztársasági elnök, Eliász Szárkisz kérésére a kormány és az Arab Liga jóváhagyásával 1976-ban az ország északi és középső részére szíriai csapatok érkeztek, ahol mint „arab békefenntartó erő” állomásoztak. Izrael a keresztényeket támogatta, célja a PFSZ erőinek megtörése volt. 1976-ban 30 ezer katonát küldött Dél-Libanonba és Tyr (Türosz) város kivételével elfoglalta a Litani folyótól délre levő országrészt. A Musa Szadr iráni imám alapította Elnyomottak Mozgalmából nőtt ki 1982 után a síita muzulmán Hezbollah (Isten pártja), amely Irán és Szíria támogatását élvezte.

A többszereplős, több szemben álló féllel zajló libanoni polgárháborút az 1989-ben Táifiben (Szaúd-Arábia) megkötött egyezmény zárta le, amely szerint politikai téren újból érvénybe lépett a függetlenség elnyerése utáni felekezeti hatalommegosztás, a muzulmánok számára a korábbinál kedvezőbb rendelkezésekkel. A harcok okozta pusztítás óriási volt: Bejrút és a többi város romhalmazzá vált, az anyagi kár 30 milliárd dollár, a halálos áldozatok száma 150 ezer, félmillióan (főleg keresztények) kivándoroltak, a vasúthálózat tönkrement, a vasúti forgalom a mai napig teljesen leállt stb. Az izraeli csapatokat 2000-ben, a szíriai katonaságot pedig 2005-ben vonták ki az országból.
 

Izrael – Hezbollah háború

Libanont részben nem a központi kormány, hanem az iszlamista Hezbollah uralja. A Hezbollah állam az államban. Az izraeli hadsereg és a Hezbollah milícia 2006-ban 34 napos háborút vívott egymással Dél-Libanonban és Izrael északi határvidékén. A július 12-től augusztus 14-ig lezajlott hadműveletek vége feszült patthelyzet lett. A harcok következtében 1300 ember vesztette életét, többségük libanoni polgári lakos, kb. egymillió libanoni, és 300-500 ezer izraeli kénytelen volt otthonát elhagyni a hadműveletek idején. Az idén október első napján beköszönt események kapcsán csak találgatni lehet, meddig durvulhat el a helyzet: a második Izrael-Hezbollah-konfliktussal lángokba borulhat nemcsak egész Libanon, hanem a közel-keleti térség egésze is.

Németh Csaba