A barcaföldvári fogolytábort a kommunizmus alatt is és részben utána is „csend” övezte, nem volt tanácsos róla szólni. A túlélők is esetleg szűk családi körben meséltek róla, amikor már tudtak, vagy az átélt borzalmak miatt inkább hallgattak. Az embertelen körülmények miatt nem hiába nevezték a földvári fogolytábort haláltábornak. Az internálás után az elhunytak száma napról napra egyre nőtt. Az első halottakat a fenyves mögé, a szász evangélikus-lutheránus temető mellé temették.

Korabeli feljegyzéseiben, pontosabban a halotti anyakönyvbeli bejegyzéseiben Lőrinczi Árpád hidvégi református lelkipásztor ezt „felső temető”-nek nevezi. Amikor itt a helyek már beteltek, a vasút és az országút közötti részen jelöltek ki helyet temetőnek, ez az ún. „alsó temető”.

A szász evangélikus-lutheránus temető mellé a kommunizmus idejében tömbházakat emeltek, majd később a temető kerítése mellé megengedték másoknak is a temetkezést. Egy kőből készült kereszt őrzi az itt eltemetett foglyok emlékét. Az „alsó temető” régi síremlékeiből, keresztjeiből semmi sem maradt meg, elpusztították, felszántották. A temető és a volt fogolytábor területéből szántóföld lett. A vasút felől az 1970-es évek végén a brassói traktorgyárnak egy alegységet hoztak létre, az országút felől tömbházakat építettek az állami gazdaságban dolgozóknak. Az utolsó tömegsíron 1994-ig egy, a volt internáltak által emelt emlékoszlop állott a következő felirattal: A táborban elhunyt foglyok és internáltak emlékére. Az obeliszk 1998-ra már ledöntve, felirat nélkül hevert a földön.

Amikor 1995-ben elvégeztem a teológiát, szeptember 1-től Csiha Kálmán püspök úr a Kovászna megyei Sepsiszentgyörgytől 25 kilométerre, az Olt jobb partján fekvő, vegyes lakosságú – román, magyar, román ajkú cigány – Hidvégre helyezett ki.

A hidvégi református egyházközséget 1997. április 5–6-án a Szatmár megyei Börvely község küldöttsége látogatta meg. A parókián fogadtam a börvelyieket, akik a fogolytáborban elhunyt 12 börvelyi emlékére hoztak egy kopjafát és az elhunytak neveit tartalmazó márványtáblát. Földváron nem engedték felállítani, így átjöttek Hidvégre, ahol a református templom mellett helyezték el azt. A velük való találkozások, beszélgetések érlelték meg bennem, hogy amíg még lehetséges, össze kell gyűjteni a volt fogolytáborhoz kapcsolódó dokumentumokat, fel kell kutatni a túlélőket, s létrehozni egy kicsi emlékszobát. Ezek voltak az első gondolatok, de Istennek útjai kifürkészhetetlenek. Az Orosz Föderáció művelődési és külügyminisztériuma 1998 nyarán a Barcaföldváron elhunyt 21 szovjet hadifogoly katonának egy emlékhelyet hozott létre az alsó temető utolsó tömegsírján, ahol nagy valószínűséggel magyar foglyok (is) nyugszanak. Ez az emlékhely 21 jelképes sírból és román, illetve orosz feliratú, márványból készült emléklapokból áll.

Éreztem, hogy most érkezett el a mi időnk, már van előzmény, és szükséges, hogy a magyarok emlékére is készüljön egy emlékmű. Erre vonatkozóan a Hidvégi Református Egyházközség nevében 1998. augusztus 30-án benyújtottam egy kérést a földvári polgármesteri hivatalba. Sejtettem, hogy ez nem fog olyan egyszerűen működni, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy ilyen nagy, embert és hitet próbáló „felfordulás” lesz belőle. Akkor még nem tudhattam, hogy mekkora kereszt helyeződött ezáltal a vállaimra.

Fontos volt kigondolni, hogy mi az, amit tenni lehet, és mi az, amit szükséges megtenni. Úgy gondoltam, hogy minél nagyobb nyilvánosságra lesz szükség, hiszen át kell fogni egész Erdélyt és a többi magyar részeket is. Így egy Felhívás megfogalmazása mellett döntöttem, a hidvégi egyházközség gondnokával, Bernád Istvánnal együtt írtuk alá, s elküldtem minden erdélyi egyházi és világi lapnak, újságnak. A szöveg így szólt:

Túlélő foglyok és egyházi méltóságok a hídvégi református templom előtt. Ungvári Barna András gyűjteményéből

Felhívás

A Földvárhoz (Feldioara, Marienburg) – ahol 1944–45 között a híres Fogolytábor vagy inkább Haláltábor működött – legközelebb levő háromszéki település: Hidvég (Hăghig, Fürstenburg). Az a Hidvég, amelynek lakossága, egyháza akkor is a rászorulók segítségére sietett, a saját életét is kockáztatva.

Az utóbbi évtizedekben a Földváron történtekről is hallgatni kellett, de azért voltak, akik nem felejtettek, nem felejthettek! A legelsők, akik ennek kézzelfogható bizonyítékát mutatták, a Szatmár megyei Börvely községiek voltak, akiknek kopjafája már 1997. április 6-a óta áll a Hidvégi Református Templom mellett. A börvelyiekkel való találkozások érlelték meg az elhatározást, hogy amíg Földvaron méltó emléket lehet állítani a Fogolytáborban meghalt és raboskodott foglyok tiszteletére, addig (s miért ne azután is) Hidvég legyen-lehessen a volt foglyok, utódaik, az erdélyi magyarság, svábság és más nemzetiségűek zarándokhelye…!

1. Ezért a Hidvégi Református Egyházközség azzal a Felhívással fordul azon települések lakói felé, amelyek hajdani fiai közül bárki Földváron lelte halálát vagy „csak” itt raboskodott, hogy követvén a börvelyiek példáját, állítsanak emléket a Földváron halálukat lelt vagy raboskodott őseik tiszteletére. A Hidvégi Református Egyházközség szeretettel vár mindenkit!

2. Rohanó világunkban sok minden háttérbe szorul vagy elfelejtődik, ezért elhatároztuk, hogy a Fogolytábor emlékére egy Emlékszobát hozunk létre, amely a foglyok által készített tárgyi eszközökből, fényképekből, levelekből, versekből vagy bármi másból állana, ami a fogolytáborhoz kapcsolódik. Az Emlékszoba anyagának összeállításához kérjük kedves Testvéreink segítségét! Őrizzük meg azokat a talán egyedi tárgyi eszközöket, melyeket a foglyok készítettek vagy az általuk írt verseket, bejegyzéseket! Ha a család számára túl értékes a fénykép vagy az esetleges kézirat, mi a másolatot-fénymásolatot, fényképet-fényképmásolatot is örömmel fogadjuk. A tárgyi emlékekhez, kérjük, csatolják, hogy ki, hova való fogoly készítette. Tudjuk, hogy a témával kapcsolatban meg fog jelenni két könyv: az egyik Székelyföld központú lesz, írója Benkő Levente, a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap szerkesztője; a másik Szatmár és bizonyos fokig Partium központú, írója Boros Ernő, a Szatmári Friss Újság napilap szerkesztője. Bizonyára a Szerkesztő urak sok túlélőt, valamint utódot megszólaltatnak. A mi kérésünk az, hogy egy rövid életrajzot szíveskedjenek küldeni, főleg a földvári időszakot emelve ki (ki honnan indult, hogyan került ide, milyen hatással volt a Fogolytábor életére az ellátás, hogyan vészelte át a vérhas- és tífuszjárványt, hogyan szabadult, a földvári fogság milyen hatással volt élete további részére).

Nagyon örvendenénk, ha azok, akik még élnek, saját kezűleg tudnának írni (vagy legalább egy részt), akik meg nem bírták a szenvedéseket és meghaltak, azoknak az utódait kérjük, hogy tegyék ezt meg! A Hidvégi Református Egyházközség minden adományozónak köszönőlevelet küld!

3. Erdélyi magyarságunk egyik nagy adóssága, hogy lerója kegyeletét a földvári Fogolytáborban meghalt, és itt raboskodott foglyok előtt. A Fogolytábor helyét, a több száz halottnak nyugvóhelyet adó ún. alsó temetőt semmi sem jelöli. Az itt meghalt orosz foglyok emlékére most emelteti az Orosz Művelődési Minisztérium az emlékművet arra a dombra, ahol még 21 (huszonegy) sírhant látszott. Adataik szerint 21 orosz halt itt meg 1944. augusztus 23-a előtt. Csak a Hidvégi Református Egyházközségben vezetett halotti anyakönyvi adatok alapján 184 (száznyolcvannégy) magyar halottat temetett itt el az akkori lelkipásztor, Lőrinczi Árpád. Az Ő nem anyakönyvbe írt adatai alapján, valamint a túlélők vallomásai szerint kb. 500 atyánkfia lelte halálát a Fogolytáborban.

A jövő év 55 éves évfordulója lesz a Fogolytáborba való hurcolás kezdetének. Ne hagyjuk, Testvéreim, hogy ez az évforduló is elsuhanjon a fejünk felett! Állítsunk emléket a Fogolytáborban meghaltak és raboskodottak emlékére!!!

Mivel ez a vállalkozás meghaladja a Hidvégi Református Egyházközség anyagi lehetőségeit, hisz’ egy szerény emlékmű felállítása is több millió­ba került, és ennél is többe az emlékművet övező kerítés, arra kérjük a még elő volt fogolytestvéreinket, az utódaikat, azon falvak közösségét, ahonnan foglyokat hurcoltak el, egyházainkat, az RMDSZ-szervezeteket, a közművelődési egyesületeket, a Volt Politikai Foglyok Szövetségét, cégek tulajdonosait, tehetősebb testvéreinket, az egész erdélyi magyarságot, anyaországi atyánkfiait, hogy adományaikkal támogassák az egyházközséget egy jövőben, 1999 nyarán Földváron felállítandó emlékmű megvalósításában! (…)
Előre megköszönve a megértésüket és segítségüket, valamint az Ügy mellé állásukat, Isten áldását kérve életükre, maradunk tisztelettel:

Ungvári Barna András, ref. lelkipásztor
Bernád István, sz. gondnok
Hidvég, 1998. augusztus 27.

Az események ezután nagyon összesűrűsödtek. Érkeztek a felhívásra a levelek dokumentumokkal, fényképekkel. Ha megkésve is, de fontos volt ezekre válaszolni. Az emlékmű ügyét is intézni kellett, a tervezéssel, a különböző engedélyekkel, kivitelezéssel, adományok gyűjtésével együtt.

Hidvég, Brassó és Sepsiszentgyörgy között folyamatos volt az ingázás, hisz ki volt tűzve a megemlékező ünnepség időpontja 1997. július 17-re, amelynek megszervezése is rám hárult.

A lelkipásztori szolgálat, a magyar nyelv tanítása (teljes katedrával) mellett a hidvégi általános iskolában időnként úgy éreztem, hogy túl nagy a teher, és sokszor arra sem volt időm, hogy idejében válaszoljak a beérkező levelekre. A mi Urunk csak akkora terhet ró reánk, amely mellé ad erőt és kitartást is az elhordozásában, és állít hozzá munkatársat-munkatársakat is. Így fonódott össze ügybuzgóságunk Benkő Levente akkori újságíróval, mostani történésszel.

Az első földvári fogolytáboros megemlékező ünnepséget 1999. július 17-én szerveztük meg. Ezen dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét, hangsúlyozva, hogy ablakot kell nyitnunk szívünkben embertársaink és Isten felé. Jelen voltak a történelmi egyházak püspökei: Tamás József római katolikus segédpüspök, aki Jeremiás Siralmainak könyvéből vett igével jelenünk tennivalóira, elvárásaira figyelmeztetett; dr. Mózes Árpád evangélikus-lutheránus püspök a vidék szülötteként, gyermekkori emlékei révén idézte fel az 55 éve történteket, János Mennyei Jelenések könyvének igéjével példázva, hogy „birodalmat még nem, de hatalmat már kapott” személyek döntési felelőssége mekkora nagy; Tőkés Lászlónak, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének képviseletében Csűry István generális direktor, missziói előadó szólt a jelenlevőkhöz; dr. Szabó Árpád unitárius püspök részéről Máthé Sándor esperes üdvözölte az emlékezőket; dr. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke írásban üzent, sajnálatát fejezve ki, hogy a korábban vállalt kötelezettségek miatt nem tud részt venni az eseményen.

Meghívást kapott még a megemlékezésre Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, dr. Hámori József, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere, akiknek képviselői (tanácsadó, főosztályvezető) írásban közölték, hogy a meghívottak nem tudnak jelen lenni a megemlékezésen. Ugyanakkor hivatalos volt Radu Vasile, Románia miniszterelnöke, Ion Caramitru román művelődési miniszter, Markó Béla, az RMDSZ elnöke és Kelemen Hunor, a művelődési minisztérium RMDSZ-es államtitkára is. A megemlékezést megtisztelték ugyanakkor jelenlétükkel a helyi politikai és civil szervezetek képviselői, túlélők, hozzátartozók és még sokan mások.

Az eseményről részletesen beszámolt a sajtó: a sepsiszentgyörgyi Háromszék és a Háromszéki Figyelő, a Brassói Lapok, a Romániai Magyar Szó, a Szászrégen és Vidéke, a Nagykároly és Vidéke, de talán a legteljesebben, több részben is, a kolozsvári Szabadság (a cikkek szerzői Papp Annamária és Újvári Ildikó). Hadd idézzük fel a Szabadság sorait:

Koszorúzás az utolsó tömegsíron. Ungvári Barna András felvétele

Emlékezés a földvári fogolytábor áldozataira

A Brassó megyei tanács nem engedélyezte az emlékmű felállítását. Az Erdélyi Református Egyházkerület, a Sepsi Református Egyházmegye és a Hidvégi Református Egyházközség szervezésében szombaton a földvári fogolytábor áldozataira emlékeztek Hidvégen, a Brassó megyei Földvár közelében lévő háromszéki településen. Még nincs pontos adat arról, hányan pusztultak el a hírhedt földvári haláltáborban, és hányan szenvedtek a megaláztatás, a nyomorúság, a betegségek és az éheztetés miatt. A földvári fogolytábor története egyik elrettentő példája annak, hogy mire képes a megtébolyodott emberi elme.

Bár az elmúlt ötvenöt év alatt nem lehetett beszélni a földvári fogolytábor borzalmairól, a túlélők, a hozzátartozók, a környék lakossága nem felejtette el az elkövetett szörnyűségeket. A hidvégiek sem felejtették el, hogy ötvenöt évvel ezelőtt minden lehetséges módon megpróbáltak segítséget nyújtani a rászorulóknak, a haláltábor foglyainak. A hidvégi református lelkipásztor, Ungvári Barna András elbeszélése szerint elsőként, 1997. április 6-án a Szatmár megyei börvelyiek állítottak kopjafát a hidvégi református templom kertjében. Akkor született meg az az elhatározás, hogy amíg Földváron méltó emlékmű nem készül a fogolytáborban raboskodottaknak, illetve az elhunytaknak az emlékére, Hidvég legyen az egykori foglyok, a hozzátartozók zarándokhelye. Az emlékmű, sajnos, az idén sem kerülhetett méltó helyére, a földvári fogolytábor utolsó tömegsírjánál, mivel a Brassó megyei tanács utolsó pillanatban visszavonta az engedélyt. A tanács azzal indokolta az emlékmű elhelyezésének megakadályozását, hogy a kérelmezők eltorzítják az eseményeket, a valóságot.

A tiltások ellenére mégis zsúfolásig megtelt a háromszáz éves hidvégi református templom. D. dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét. Ezt követően Benkő Levente, a Háromszék szerkesztője röviden a földvári fogolytábor történetét ismertette. Tájékoztatása szerint még a mai napig sem ismerik a teljes valóságot. Nem lehet tudni pontosan, hogy a második világháborút követően Erdélyből hány embert hurcoltak internálótáborokba, és azt sem, hogy hányan tértek haza otthonaikba. A sajtóközlemények szerint körülbelül hatezren sínylődtek a földvári fogolytáborban. Tavaly az orosz művelődési és külügyminisztérium közbenjárására a volt haláltábor egyik tömegsírjánál emlékművet állítottak az 1942–44 között Földváron elhunyt huszonegy szovjet hadifogoly emlékére. A magyar, a sváb, a cseh, a szerb, a lengyel, a német foglyok érdekében azonban sem Bukarestből, sem Budapestről nem járt közben senki.

Tamás József római katolikus segédpüspök beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a világot ma is fenyegeti az erőszak, a háború veszélye. Mózes Árpád evangélikus püspök elmondta: az emberi gonoszság végezte irgalmatlan munkáját Földváron is, ahol kegyetlenséggel embereket tettek nyomorékká és küldtek a halálba. Dr. Szabó Árpád unitárius és Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke nem vehetett részt a rendezvényen, de elküldték üzenetüket a gyülekezetnek.

Az emlékműsor után a templomkertben megkoszorúzták az 1944–45 között Földváron raboskodott börvelyiek emlékére felállított kopjafát. Innen a résztvevők a földvári fogolytábor színhelyére zarándokoltak, ahol ma már nem látszanak az egykori haláltábor nyomai. A pusztaságból kiemelkedő dombon található az utolsó tömegsír, ahol a szovjet katonák nyugszanak. Ide kellett volna elhelyezni a hidvégiek emlékművét is. Az építkezési engedélyt azonban visszavonták, azzal az indokkal, hogy a műszaki terv nem felel meg a valóságnak. Madaras Lázár, a Brassó megyei tanács alelnöke a felfüggesztésben politikai okot feltételez. Szerinte Brassóban, a nemzetiségi tolerancia színhelyén ez eddig elképzelhetetlen volt. Valószínű azonban, hogy a megyei tanács elnöke el akarta kerülni a vitát a szélsőséges pártokkal, és ez a viselkedés választási kampányként is értékelhető.

A délutáni órákban a hidvégi református egyházközség gyülekezeti termében felavatták az emlékszobát. Itt a hajdani foglyoktól, a lágerből származó tárgyakat, leveleket, verseket, fényképeket lehet megtekinteni. Az ünnepség Benkő Levente Fogolykönyv című kötetének bemutatásával ért véget.
(Szabadság, 1999. július 19., hétfő, XI. évfolyam, 165. szám)

A szervező a Hidvégi Református Egyházközség volt, de az elküldött meghívókon szerepelt az is, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület Sepsi Református Egyházmegyéjéhez tartozik az egyházközség. Nagy biztatást jelentett az egyszemélyes „szervezőbizottságnak”, hogy a sok gáncsoskodás ellenére mindig kerültek jó emberek is, akik segítették az ügy előrehaladását.

A megemlékezésnek több mozzanata volt. Az istentiszteletet a templomban több esemény is követte; a templom előterében Az 1944–1945 között Földváron raboskodott börvelyiek emlékére feliratú, valamint a 12 halott nevét tartalmazó, börvelyiek által állított kopjafa alapján levő emléktábla előtt Fosztó Zoltán börvelyi polgármester és Bántó Zoltán művelődésiház-igazgató vezetésével a tíztagú börvelyi küldöttség is tisztelgett.

A hidvégi református parókia elé vonult a gyülekezet, ahol az emlékműnek szánt sziklatömb állott, a tömb elé kihelyezett négynyelvű (magyar, román, angol és német), a majdani emlékmű talapzatán elhelyezendő emléktáblák előtt a sepsibodoki református vegyes kar elő­adása hangzott el.

A barcaföldvári polgármester tiltása ellenére mindenki kocsiba, illetve buszra szállt, és átvonult Földvárra, az utolsó tömegsír dombjára. Döbbenetes volt az autósor és a némán vonuló tömeg látványa. Az utolsó tömegsíron az emlékmű hiányában a megemlékezés koszorúit a betonalapra kellett elhelyezni. Ugyanazon a napon felavattuk a Fogoly-emlékszobát a hidvégi református egyházközség gyülekezeti termében. Az egész napos eseménysor fontos mozzanata volt Benkő Levente Fogolykönyvének bemutatása. Ugyan 1990 után különböző újságokban (Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben) jelentek meg írások a barcaföldvári fogolytábor szörnyűségeiről, de ez volt az első, könyv formájában megjelent visszaemlékezés-gyűjtemény. A méltó és méltósággal szervezett megemlékezést ünnepi műsor gazdagította, fellépett a bodoki református kórus, a helyi fiatalok csoportja, korondi, börvelyi és futásfalvi lányok verseket mondtak, végül az emlékház és dokumentációs központ megnyitása következett, majd este tábortűz hirdette „az utókor emlékezetének ki nem alvó lángját”, mint azt Flóra Gábor írta a Romániai Magyar Szó című országos napilap 1999. július 20-i számában.

Ungvári Barna András

(folytatjuk)