Sok környékbeli faluban érdeklődtem, és a vélemények egyezése után megállapíthatom, hogy Uzonban is úgy zajlott az étkezés, mint más térségbeli településeken. Általános szabályokat nem lehet meghatározni, mert sok függött az étkezés helyétől, az évszaktól, a munka jellegétől, ünnepnapoktól, jeles napoktól, valamint a keresztelők, esküvők és halotti torok étkezési szokásaitól.

Hétköznap a mezőre vitték a reggelit, ebédet

Dologidőben, azaz a mezőgazdasági munkák idején a vacsora kivételével a gazdaember családja a mezőn étkezett, és ez napi négyszeri táplálkozást jelentett. Reggel korán „csak úgy faltak valamit” és felhajtottak egy-két pohár házi pálinkát, vagyis köményest. A tulajdonképpeni reggelit, a frustukot a család valamelyik gyermek tagja vitte ki a mezőre 8–9 óra között. Ez a reggeli szalonna, kenyér, hagyma, túró és néha főtt tojás volt. (A köményes pálinka sohasem hiányzott!). Az ebéd mindig főtt ételt tartalmazott; főztek húsos fuszulykalevest csülökkel, tárkonyos pityókalevest, lencsét, borsót, de utána a nyomtaték kőttes palacsinta volt, amelyet nagyanyám jó nagy adagokban sütött, és megcukrozva, még melegen csomagolt be. Volt egy pergőszekér, abban egy ételes láda. Beletettük a kancsóval a meleg levest és a palacsintát vagy rétest, az evőeszközöket, vizet, kenyeret, sót, tányérokat, sőt, még egy kenderből szőtt abroszt is, ezzel is megadva az ételnek kijáró tiszteletet és megbecsülést. Kenyeret mindig bőven vittünk, hogy ha valaki délután megéhezik, legyen ennivaló a mezőn.

Estefelé 6 óra tájt véget értek a mezei munkák, mert következett az állatok ellátása, a fejés, ganajzás, itatás, etetés stb. Ez a férfiak feladata volt, kivéve a fejést, amit az asszonyok végeztek. Vittük nagymamával a sétárt (sajtárt), benne vizet, majd egy vederben vizet és szappant, illetve törlőkendőt. Először megmosták a tehén tőgyét jó háziszappanos vízzel, majd megtörölték, s csak azután kezdődött a fejés. Én ezt a munkafolyamatot soha ki nem hagytam, mert nagyon megnyugtató, kellemes esti élményként maradt meg az emlékeimben. Sokszor énekeltem vagy mondtam a meséket a nagyszülőknek, mert szerintük a tehenek az énekhang hallatára jobban leadták a tejet.

A vacsora szintén meleg étel volt. A frissen fejt tejet felfőztük, közben főtt a puliszka, valamilyen tokány, csirkepaprikás, télen oldalas, kolbász rántott káposztával, hagymatokány jó sok tojással, de minden a háztól került ki, az üzleti vacsorákat nem ismertük. A tejet savanyította nagyanyám, hogy ne legyen egyhangú az étkezés, így egyik este édes tej volt, másnap este savanyú tej. Vacsora után édesanyám elmosogatott, a pálinkás üstbe vizet öntött.

Akkoriban a mosogatólevet is félretettük, a disznók vedrébe öntöttük (nem tartalmazott mosogatószert), szóval nagyon be volt osztva minden. Ha megmaradt a puliszka, azt másnap reggel nagymama kockára megvágta, a hagymatokányba beleforgatta, s ez volt a reggeli. Nem úgy, mint manapság, mikor a gyermekeket reggel vallatjuk, hogy mit ennének meg, van virsli, szalámi, sonka, százféle kínálat s nagy válogatás. Ezt mi nem ismertük, de lehet, hogy jobb is volt az egyszerűbb életforma, mert egészségesen étkeztünk, és télen nem ettünk paradicsomot, epret, hanem mindent csak akkor, amikor eljött a szezonja. Én gyermekként vinetét sem ettem, csak felnőttként ismertük meg ezt a finom zöldséget.

Ülésrend, ima, betoppanó vendég

Amikor házban étkezett a család, az ülésrend is meg volt határozva, és ezt betartották. Az asztalfőn nagyapám ült, mellette jobbról nagyanyám, balról édesapám; édesanyám volt a felszolgáló, ő volt a kicsid asszony, aki legutolsónak ült le. Nekünk, gyermekeknek volt egy kicsi asztalunk, és ott ettünk, amíg 10–12 évesek nem lettünk... Legelőször az idős nagytata merített, de amíg nagyanyám nem vett az ételből, addig senki sem evett, elmondtuk az imát és szó nélkül étkeztünk. Székely ember evés közben nem beszél, ez a szokás napjainkban is megmaradt.

Akármilyen dologidő volt, az étkezéssel nem siettünk. A kenyeret a háziasszony szelte meg, mindenkinek egy jó karéjt. A déli ebéd mindig valamilyen hússal főtt leves volt, disznóvágáskor félretették a sonkákat, csülköket, nagyobb füstölt csontokat, hogy legyen a „dologidőre”. A régiek azt tartották, hogy árva levestől nem vág a kasza, vagyis az étel legyen tápláló, bőséges és laktató. Amúgy ha valahol az étel nem volt minőségi, az a család rögtön a falu szájára került, vagyis megszólták őket a fukarságuk miatt.

Háztájiból friss hús gyakran került az asztalra még hétköznapokon is. Édesanyám sokszor elemlegette, hogy Uzonban két mészárszék volt, s estefelé nagyanyám gyakran küldte el borjúhúsért ahhoz a mészároshoz, amelyiknek a legjobb volt az áruja. Az én gyermekkoromban Bodali bácsi volt a falu nagyobb mészárosa, s majd a 60-as évektől Fám Gyula bácsi vágott, főleg az állami gazdaságnak, ahol állandó konyha működött, afféle kantin, ahonnan sokan vettek is ebédet. Ott a jó minőség mindig meghatározó volt, a szakácsnők pedig pedáns, tiszta székely asszonyok. Itt megemlíteném Szekeres Magda, Burista Lujza, Patkós Ida, Lőrincz Ibolya nevét, akik a nehéz, fáradtságos munkát szorgalmasan végezték. Itt is a leggyakoribb a bableves, tárkonyos pityókaleves, csorba, paradicsomleves, nyáron a lucskos, télen a savanyú káposzta volt, de a második fogás mindig hús volt körítéssel.

Az uzoni nép élelmiszer dolgában önellátó volt, pénzt csak sóra, ecetre, fűszerekre, petróleumra, gyufára költöttek. Ennek a táplálkozási módnak a helyessége abból is kitűnik, hogy a mi falunkban szinte ismeretlen volt a gyomorbántalmakban, érrendszeri megbetegedésben szenvedők száma. Mi csak a tréfás megjegyzésekből tudtuk, hogy létezik gyomorbetegség is: amikor valakire azt mondták, hogy olyan egyszálbelű, vagy hogy olyan a nézése, mint egy fekélyesnek.

Természetes dolog volt az is, hogy vasárnap és ünnepnapokon többfogásos volt az étkezés. Tanárnő koromban hétfőn, osztályfőnöki órán sokszor kérdeztem a gyermekeket, mit ettek vasárnap. Érdekes módon a válasz majdnem ugyanaz volt: laska- vagy galuskaleves (húsleves), hús főve, krumplipüré, szósz, utána valamilyen tésztaféleség: almástészta, rácsostészta vagy pánkó. A torták s drága krémes sütemények nem szerepeltek még a módosabb gyermekek étrendjében sem.

Vasárnaponként valamikor délben, a harangszó meghallása után ültünk le az asztal mellé. Nagymama elmondta a szokott imádságot: „aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott, ámen”. Ha valaki akkor jött hozzánk, amikor ebédeltünk, akkor meginvitálták az étkezéshez, de ezt nem volt szabad elfogadni, csak akkor, ha a látogató nem a faluból jött, hanem valahonnan idegenből. Kivételt képeztek a terhes, várandós anyák, nekik muszáj volt egyet falni, nehogy azután otthon rosszul legyenek, ha netalán megkívánták az ételt. Ebéd után rögtön elmosogattuk az edényeket, s mindent a helyére tettünk. A megmaradt levest kiöntöttük a disznó moslékos vedrébe, mert minden áldott nap friss ételt ettünk.

Amikor az ebéd nem tartalmazott semmi húsféleséget, a húgommal mondogattuk, hogy „hála Istennek, jóllaktam, csonttól meg nem nyuvadtam”. Ezt édesapánk tanította, aki még mikós diákkorából emlékezett erre a tréfás mondókára. Lehet, hogy sokszor volt alkalom ilyen versek mondására, főleg a II. világháború nehéz évei alatt...

Kocsmába csak a férfiak jártak

A szeszes italok közül a faluban a pálinkát részesítették előnyben, talán mert Uzonban a Temesváry család már az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elejétől szeszgyárat üzemeltetett, ahol sok embernek, rengeteg családnak biztosították a munkahelyet. Ma ez az egykor jól menő gyár kóbor kutyák és rókák birodalma lett sok hasonló sorsú társával együtt... A férfiak hétköznapokon mértékkel ittak, a kocsmába járás a régi időkben nem volt gyakori, inkább a kommunizmus idején lettek sokan az ital rabjai, sőt, áldozatai is. A kocsmázás valamikor csak a férfiak előjoga volt, női személyek sohasem ültek le inni vagy mulatozni. Érdekes módon két jól menő kocsma is volt Uzonban, egy a központban, ahol ebédelni is lehetett, a másik pedig a kicsi kocsma volt, ahova főleg a cigányság járt, valamint a környék lakói. A kocsma tulajdonosa változott, s a neve után alakult a bodegáé is: előbb a Kispál uram kocsmájába jártak, aztán a Rab Mihályéba, majd az Antal Dezsőébe. Mára ezek megszűntek, a volt cukrászda helyén van italmérés.

Az uzoni gazdák mindig szorgalmas emberek voltak, egy-két disznót minden nagyobb család tartott. November végén megkezdődtek a disznóvágások, ezeket a következőkben fogom majd bemutatni.

Ambrus Lászlóné Imreh Anna ­nyugalmazott tanárnő