Viszont abban az esetben, amikor épp nem kapunk pozitív visszajelzést, néha – vagy sokszor – elbizonytalanodunk, és megkérdőjelezzük tehetségünket, hatékonyságunkat. Ez így rendben is van, hiszen az önreflexió fontos, hogy hibáinkat felismerjük, tanuljunk belőlük és ki tudjuk javítani. De olyan is van, hogy itt nem állunk meg, hanem önhibáztatással, önmarcangolással tovább sanyargatjuk magunkat, és ilyenkor hozzuk meg azt a rossz választást, hogy a „másik” vagy a külvilág tetszésére igyekszünk tenni. Ahogy ez elindul, nehéz a leállás, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mindig mindenkinek meg akarunk felelni, és elvesztettük magunkat a mókuskerékben. Kiszolgálunk mindenkit, és közben teljesen egyedül maradunk.

Az önismereti munka, a belső (lelki) munka ilyenkor – és nem csak – tesz nagy szolgálatot az önbecsülésünk és az önszeretetünk mértékében. Hiszen, ha megvizsgáljuk önmagunkat, találunk pozitív és kevésbé kielégítő tulajdonságokat és képességeket magunkban. Ezzel mindenki így van. Továbbá ha megvizsgáljuk tetteinket, hogy a saját személyes céljaink irányába vezetnek-e, és ezekkel elégedettek lehetünk, akkor tudhatjuk, hogy a jó úton vagyunk. Ilyen esetben tudni kell, hogy a külső véleményeket hagyjuk is ott: kívül. Mert ha tudatosan, önazonosan és senkit sem megbántva haladok saját utamon, akkor csak saját magamnak (és lelkiismeretemnek) kell „elszámolnom”. Tudnom kell, hogy a sikereim és a bukásaim csak az enyémek, melyekért felelősséget vállalok, és nem kell mindenáron a kételkedő vagy mustrálgató világnak magyarázatot adnom. Ha erényeim és értékeim mentén élek, akkor ezekért nem kell szégyenkeznem, vállalom magam, és tudom, hogy „elég vagyok”.

Mindenki nem tudja meglátni bennünk az egyedit, a szépet, a különlegeset – és nem is kell. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem vagyunk azok. Ha nem bánnak velünk úgy, ahogy megérdemelnénk, akkor tovább kell állni. Mert tudnom kell magamról, hogy egész vagyok.

Keresztes Erika

bizalmi tanácsadó