Az emlékmű lehúzatása sokként hatott, de már szerveztem a következő találkozót. A 2000-es év Krisztus Urunk születésének kétezredik éve, magyarságunk államiságának s a keresztyénség felvételének ezredik évfordulója, a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójának az éve, a Hazatérés Esztendeje, tehát a Millennium éve volt. Nem suhanhatott el az idő csak úgy mellettünk. Így 2000. augusztus 6-ára falu- és fogolytalálkozóra hívtam a Hidvégről elszármazottakat, a földvári fogolytábort túlélt foglyokat, a hozzátartozóikat, az utódaikat és minden kedves érdeklődőt. Az eseményről Kisgyörgy Zoltán tudósított a Háromszék hasábjain:

Falu- és fogolytalálkozó Hidvégen

Ünnepi istentisztelettel vette kezdetét tegnap a református templomban a falusfelek és a földvári haláltábor egykori foglyainak, át- és túlélőinek találkozója. A témába vágó igét dr. Molnár János kolozsvári teológiaprofesszor magyarázta (Mt. 20: 29–34). T. Ungvári Barna András helybeli lelkipásztor szólásra kérte fel a tábor egykori jelen levő foglyait, akik Bölönből, Csíkszentmártonból, Marosmagyaróról és a Szatmár megyei Leléből jöttek, hogy élő szóval adjanak ízelítőt a zsúfolásig telt templomban ülőknek, hogyan lettek a román interregnum „háborús bűnösei”, hogyan szabadultak a halál karmaiból.

A lelkész dr. Törökné Lőrinczi Ildikó leveléből idézett, aki számos, a táborról szóló dokumentumot mentett meg, hisz édesapja, mint akkori hidvégi lelkész megszámlálhatatlanul sok áldozat sírja és tömegsírja fölött mondott imát Barcaföldváron.

A meghívottak nevében Márton Árpád parlamenti képviselő, az RMDSZ területi elnöke köszöntötte a jelenlevőket: „Jó, ha emlékköveket állítunk, jó, ha az adatok nyomdafestéket látnak, de még jobb, ha élő, emlékezni akaró közösség van, amely továbbviszi az emlékeket, meg akar maradni ezen a tájon. És ilyen magyar közösség a hidvégi. Üdvös, hogy olyan lelkész is került a közösség élére, aki hitben, megmaradásban és emlékezésben tudja egybetartani híveit.” Jelen volt Papp Attila területi ügyvezető elnök, valamint Markó Gábor, a Brassó megyei tanács alelnöke. A református fiatalok és az asszonyok rövid művészi műsorral léptek fel, Petőfi, Reményik, Zilahy és Csávossy György szavaival tették nemesebbé az emlékezést.

Az igehirdetést könyvbemutató követte a templomban, melyen annak szerzői, Kónya Adám, Kisgyörgy Zoltán, Benkő Levente és Ungvári Barna András beszéltek az ez alkalomra megjelent, Hidvég és a Földvári Fogolytábor története című könyvről. A templomban jelen levők és számos odasereglett részvételével tartották meg a templom és harangtorony előterében felállított millenniumi emlékmű felavatását. Megszentelő beszédet mondott nt. Incze Sándor, a Sepsi Református Egyházmegye esperese.
Könnyekig meghatódva szemlélték az egykori földvári foglyok a parókia gyülekezeti termében berendezett emlékkiállítást, ahol a foglyok emléktárgyait, korabeli dokumentumokat, fényképeket, leveleket és visszaemlékezéseket állított ki az azt létrehozó református lelkipásztor, aki – akárcsak régen is – beszolgál a földvári-téglagyári református szórványba. Ez volt tulajdonképpen az emlékszoba hivatalos felavatása.

Este ünnepi műsort mutattak be a helybeli kultúrotthonban, melyet az ifjúság számára szervezett táncmulatság követett.

(Háromszék, 2000. augusztus 7., hétfő, 3026. szám)

*
Az 1999. július 17-i megemlékező ünnepségen úgymond felavattuk a hidvégi egyházközség gyülekezeti termében az emlékszobát az addig beérkezett dokumentumok, versek, fényképek, a foglyoktól-túlélőktől származó tárgyak gyűjteményéből, amelyeket asztalokra, a Székely Nemzeti Múzeumtól kölcsön kapott állványokra helyeztünk el. De az Emlékszoba igazi átadása 2000. augusztus 6-án volt. Erre már összegyűlt elegendő mennyiségű dokumentum, életrajz, vers, fénykép, tárgy és anyagi forrás is, amelyből el lehetett készíteni a múzeumszerű berendezést. Nagy odaadásra és munkára volt szükség, de elkészült.

Ide kívánkozik Sylvester Lajos remek írása a falu- és fogolytalálkozó alkalmával bemutatott könyvecskéről:
 

Hogy itt pusztuljunk az egész…

Négy szerző (Kisgyörgy Zoltán, Kónya Ádám, Ungvári Barna András, Benkő Levente) nem egészen százoldalas, színes és fekete-fehér fotókkal, térképvázlatokkal illusztrált, Hidvég és a Földvári Fogolytábor története című könyvét olvasom. A kis füzet három dolgot juttat eszembe: a magyarság története egy fogolytörténethez is hasonlítható. Foglyai voltunk minden időkben elsősorban önmagunknak, ritkábban, de annál emlékezetesebben másoknak is, csupa harc, s ahogy az egyik csángó asszony mondta saját sorsukat jellemezve: csupa csapás az élet.

A másik emlékcsoport, amelybe akaratlanul is belebotlom: a közel fél évszázad alatt elsősorban pedagógusainkból kicsavart falumonográfiák, amelyek fő célja a szocializmus vívmányainak felmutatása, a települések és embereik tulajdonképpeni történetének meghamisítása, letagadása, értékek megsemmisítése volt. Istenem, hány ilyen fércmű született, a jobbak is csak addig juthattak el, hogy értékes történelmi adatokat beloptak, beépítettek írásaikba.

A harmadik gondolat, Hidvégről és Földvárról lévén szó: a Földvári Haláltábor, a szovjet front átvonulása utáni román kegyetlenségek és atrocitások, amelyeknek az volt a történtekből világosan kiolvasható célja, amit az egyik fogoly írt: azt akarják, hogy itt pusztuljunk az egész.

A szerzők, elsősorban Ungvári Barna András és Benkő Levente mértéktartására vall, hogy a kismonográfiának is nevezhető könyvecskében nem pellengérezik ki és nem állítják a kortársi világ és az utókor szégyenpadjára azt az elvetemült földvári polgármestert, aki a haláltábor hadainak emlékére állított emlékművet leromboltatta. Talán lehetőséget akartak biztosítani, hogy a századforduló eme barbár és embertelen gesztusát helyrehozhassák. Hadd jegyezzük meg azonban, hogy a krisztusi kegyelem az ilyenféle perszónákra nem mindig érvényes, a törvény erejével kell kikényszeríteni belőle, hogy minősíthetetlen tettéből levonja a szükséges következtetéseket, és az emlékművet a saját költségén visszaállíttassa.

Hidvéget és a tájat a kis füzetben Kisgyörgy Zoltán mutatja be. Nem tudományoskodó geológiai dolgozat ez, inkább tudománynépszerűsítő munka, amely az altalaj és a felszín, tehát az emberi szellem kincseit mutatja be, a művelődéstörténet földrajzzal, turisztikával társul.

A történelmi visszapillantást Kónya Ádám teszi lehetővé, ismételten nagy tájékozottságról, téma- és ügyszeretetről tanúskodva kalauzol régmúlt időkbe, s bizony elgondolkoztató, hogy ennyi balszerencse közt és oly sok viszály után egyáltalán még vagyunk. Vagyunk, mert a hidvégi s az innen származó vagy rokonságuk révén idekötődő eleink védték is, gyarapították is ezt a vidéket. Importáltak is olyasmiket, ami nem biztos, hogy szükséges lett volna, de hát, Istenem, ilyen volt a történelmünk, ezt örököltük, s most valahogyan ebben kell eligazodnunk.

Ungvári Barna András hidvégi református lelkész, eddig azt hittük, „csak” kiváló szervező, nem egy település, hanem a tágabb táj gondjainak felvállalója, folytonosan cselekvésre késztető, s éppen ezért tiszteletre méltó fiatal tiszteletes. Lám, nemcsak ennyi. A hidvégi vallásfelekezetekről írt dolgozatában A pusztákon utat vés, a mai teendőket a nagy elődök példájához igazítja, tulajdonképpen ezeket folytatja.

Benkő Levente nemrég könyvet írt a földvári fogolytáborról (Fogolykönyv). Most Lapok a földvári tábor történetéből címen sűríti elénk a háború két utolsó évének magyar kálváriáját.

Könyvük kalauz is, de példa is arra, miként kellene településeink történetét újraírnunk-gondolnunk, a hamisításokat korrigálnunk s a kihagyásokat pótolnunk. Ehhez semmi egyéb nem szükségeltetik, mint néhány, a történelmi és a jelenkori tényeket ismerő vagy ezt megismerni kívánó személyiség és némi pénz, mint a hidvégiek esetében is.

Az Illyés Közalapítvány budapesti kuratóriuma jól döntött, amikor a kiadvány részköltségét támogatásával magára vállalta.

(Háromszék, 2000. augusztus 19., szombat, 3037. szám)

*
A 2001-es év a beteljesedések éve volt, a mi Mennyei Urunk megmutatta a kegyelmét. A földvári polgármesteri hivatal 2001. június 21-én visszaállíttatta az emlékművet abba a formájába, ahogyan a lehúzatás pillanatában volt.

Mivel az elképzelt és 1999-ben megkoszorúzott helyet az oroszok időközben egy Szent György-mozaikkal elfoglalták, így mögéje került az emlékmű. Ennek terv szerinti felépítését 2001. augusztus 3-án Benkő Balázs és csapata fejezte be, avatásának ünnepségét 2001. augusztus 4-én tartottuk meg. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori főjegyzője, püspökhelyettese hirdetett igét, és az emlékművet a jelen levő túlélő foglyok avatták fel. Nagy Zsuzsanna a Háromszék című napilapban így számolt be a megemlékezésről:

Legyen helye a megbékélésnek

Szombaton a Hidvégen és Barcaföldváron tartott ünnepség keretében felavatták az egykori fogolytáborban szenvedők és elhunytak emlékművét. Az eseményre egyházi és világi elöljáróságok mellett a hírhedt haláltábor túlélőinek, valamint az elhunytak hozzátartozóinak népes csoportja is eljött.

1944 szeptemberétől kezdődően a román hatóságok észak-erdélyi magyarok ezreit hurcolták Földvárra. A láger 1945. októberi felszámolásáig hadi események nyomán elfogott magyar, német, illetve a magyar hadseregben szolgálatot teljesítő szerb, cseh és más nemzetiségű katonák mellett magyar polgári személyek ezreit tartották fogva. Dokumentumok szerint több mint 300-an lelték halálukat Földváron. Az utolsó közös sírdombra a hidvégi református egyházközség már 1998-ban emlékművet szándékozott állítani, hároméves huzavona után ez most sikerült.

A hidvégi református gyülekezet szervezésében megtartott főhajtás istentiszteletén Kató Béla illyefalvi lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője prédikációjában megbékélésre, Isten akaratába való belenyugvásra szólította fel az embereket. Mint hangsúlyozta, édesapjának a testvére, a vele azonos nevű Kató Béla is ott halt meg a földvári lágerben. „Sokáig nézegettem az enyémmel azonos nevet rögzítő keresztet, s gyermekkoromban harag gyűlt bennem a szenvedést okozók iránt. De amikor később megértettem a Bibliát, rájöttem, ez volt Isten akarata, s ezt el kellett fogadnom” – mondta egyebek mellett a lelkész, majd hozzátette: „Legyen ez a hely, ez az emlékezés és ez az emlékmű kiindulópont arra, hogy egymás halottait tisztelve békül ki két nemzet, mert egyik sem létezhet a másik nélkül.”

Az istentiszteletet követően Megidézett történelem címmel Benkő Levente újságíró tartott előadást, néhány újabb adalékot közölve a láger életéről és a romániai magyarság 1944–45. évi, nemzetiségi hovatartozása miatti meghurcoltatásáról. Ungvári Barna András hidvégi református lelkész kérésére az Úrasztala köré álltak, és néhány mondatban bemutatkoztak a Szatmár, Maros, Hargita és Kovászna megyéből összesereglett túlélők, valamint az elhunytak, illetve a távolmaradottak hozzátartozói.

Az eseményen jelen volt az RMDSZ háromszéki teljes parlamenti képviselete: Puskás Bálint Zoltán és Németh Csaba szenátorok, Birtalan Ákos, Márton Árpád és Tamás Sándor képviselők. Beszédében Puskás Bálint Zoltán a mai magyarellenes megnyilvánulásokra utalva hangsúlyozta: „Mi akkor is meg akarunk békélni, ha olyan emberek vesznek körül, akiknek szívében még nem terem a szeretet magja.” Márton Árpád azt emelte ki: „azért is fontos ez az emlékmű, hogy az egyre szélesedő széthúzás helyett egyre szélesedő összefogás legyen közöttünk”. Mózes Árpád evangélikus püspök szintén a megbékélést hirdette, Baka Mátyás Kovászna, illetve Markó Gábor Brassó megye tanácsának alelnökei üdvözölték az emlék­állítást. Az ünnepi műsoron fellépett a Dénes Csaba lelkész vezette bodoki kórus, Kristóf Sámuel egykori fogoly, Bernád Etelka, Bodor Gábor, valamint a foglyok emlékét felidéző műsorral fellépő, Ungvári Barnáné tiszteletes asszony vezette hidvégi fiatalok.

Az emlékező gyülekezet a templomból a földvári fogolytábor utolsó közös sírjához vonult, ahol rekkenő napsütésben a jelen levő egykori foglyok lerántották a leplet az itt szenvedett és elhunyt bajtársaik emlékére visszaállított sziklatömbről. Az evangélikus, római katolikus, református és unitárius egyházak elöljárói megáldották a Deák Barna sepsiszentgyörgyi képzőművész tervezte alkotást, majd intézmények, szervezetek – köztük Polonyi Géza, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének kisebbségügyi attaséja, Both Ferenc alezredes, katonai attaséhelyettes, Bálint Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának főosztályvezetője, a Háromszék szerkesztősége –, szenátorok és parlamenti képviselők, valamint hozzátartozók helyeztek el virágokat.

Délután a hidvégi református parókia udvarán bemutatkozott a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó. Kisgyörgy Tamás igazgató ismertette a kiadó Múltidéző című könyvsorozatát, amelynek két jelen levő szerzője, Gocz József 3006 év hadifogságban, Benkő Levente pedig Muszáj volt élni valahogy című kötetét dedikálta. Az ünnepség a Fogoly-emlékszoba megtekintésével és szeretetvendégséggel zárult.

Kedves Tibor, a sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánia segédlelkésze dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye érsekének levelét olvasta fel. Tifán Lajos, Futásfalva plébánosa elődjére, a futásfalvi születésű, Mezősámsondról Barcaföldvárra hurcolt és ott meghalt Bardocz Mózes plébánosra emlékezve szólt az egybegyűltekhez.

Az avató megemlékezésen a marosmagyarói születésű Kristóf Sámuel túlélő fogoly saját versét mondta el, az erősdi születésű, Brassóban élő Bernád Etelka is szavalt. A botfalusi Bodor Gábor az emlékmű avatására írt saját verseit olvasta fel Földvári rögök felett és Földvári fogolytábor címmel.

A túlélő foglyok közül az emlékmű avatását megtisztelték jelenlétükkel: Barabás Ferenc Miklósvárról, Bar­tha János Olasztelekről, Borsos Zoltán Fehéregyházáról, Gál Béla Köpecről, Kelemen Albert Marosvásárhelyről, a marosmagyarói születésű Ivás István Csíkszeredából, Kristóf Sámuel Marosmagyaróról, Kádár József Zalánpatakról, Berecz András Csíkszentmártonból, Gothár László Csíkcsekefalváról, Imreh István Csíkcsekefalváról. Az elhunyt vagy nagyon beteg foglyoknak a hozzátartozója volt ott: Bodó István (Csíkcsekefalva), Elekes Mihály (Kézdialbis), Gönczi Béla (Torda), Kis János (Barót), Péter János (Csíkcsekefalva), Rist György (Nagytétény, Szatmár megye), Szabó János (Magyarfülpös).

A felavatott emlékműnél áldást mondott Nagy Károly, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese, dr. Mózes Árpád, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke, Szász Ferenc brassói unitárus lelkipásztor, Tifán Lajos futásfalvi plébános.

(Háromszék, 2001. augusztus 6., hétfő, 3329. szám)

*
Álljon itt eddig sehol sem közölt két, érzelmekkel teli beszéd. Az első a házigazdaként elmondott köszöntés-üdvözlés, amelyet a 2001. augusztus 4-i avató ünnepségen a hidvégi református templomban mondtam el:

Keresztyén testvéreim!

Hálatelt szívvel állok meg itt az úrasztala mellett, és köszöntöm a megjelenteket! Legyen köszönet mindenekelőtt a Jó Istennek! Ugyanakkor feleségemnek is, aki négy éven keresztül kibírta, hogy kelj fel fogolytábor, feküdj le fogolytábor. Mindazon egyházaknak és egyházi előjáróknak, a túlélő foglyoknak és a hozzátartozóknak, civileknek, cégeknek, akik már az 1999-es megemlékezéskor mellém álltak és felkarolták ezt az ügyet. A volt és jelenlegi Brassó megyei tanács alelnökeinek, Madaras Lázárnak és Markó Gábornak, hisz az ő segítségük nélkül a sokszor megfeneklett próbálkozásunk nem tudott volna előrehaladni. A bukaresti magyar nagykövetségnek, a nagykövet úrnak, a kisebbségi-katonai attaséi tisztséget betöltőknek a hathatós támogatásukért, az Illyés Közalapítványnak a nélkülözhetetlen támogatásért, hisz e nélkül talán nem is létezhetne az emlékmű, az emlékszoba és a Hidvég és a Földvári Fogolytábor története kiadványunk sem. A 2001-ben is adakozóknak és anyagilag támogatóknak. Cioacă Ioan polgármesternek, hogy reménység szerint megértette, a múltat, ha feldolgozzuk, békévé oldja az emlékezés. Az emlékmű tervezőjének, Deák Barnának, a média különböző képviselőinek, akik nem is gondolják, hogy milyen fontos volt ügyünk előrehaladásában a nyilvánosság. Engedjék meg, hogy kiemelten köszönjem azoknak, akikkel közelebbi munkaviszonyba kerültem: Benkő Levente, Kisgyörgy Zoltán, Sylvester Lajos (Háromszék), Boros Ernő (Szatmári Friss Újság) újságíróknak, Bartók Emese és Somogyi Csaba, Balázs János filmeseknek, valamint mindazoknak, akik valamilyen úton-módon tudósítottak a megemlékezésekről, vagy esetleg igyekeztek túlélőket vagy az elhunytak hozzátartozóit felkeresni, szóra bírni őket. A meghívottaknak, a most is itt levő túlélő foglyoknak, az elhunyt vagy beteg foglyok hozzátartozóinak, a bodoki református vegyes karnak, akik mind 1999-ben, mind most ünnepélyesebbé és meghittebbé tették megemlékezésünket, a börvelyieknek, hogy bábáskodtak az ötlet megszületésében. A hidvégieknek, akik talán emlékeztettek az 1944–45-ös időszakra, s egy kis biztatással eljöttek segíteni, hogy mind az 1999-es, mind a 2000-es, mind a novemberi, mind a mostani megemlékezés szép rendben és békességben történhessen.

A nagy mű elkészült, áll! Int, figyelmeztet, és a jövőbe mutat! Mondván, hogy ilyen többé ne történhessen meg, ember az emberre, nép a népre többé ne támadjon, és egymást ne irthassák! Hív és hívni fog! Legyen zarándokhelyünk Földvár és Hidvég, minden év halottak napja utáni hétvégén jelenjünk meg a tömegsírnál levő emlékműnél, látogassuk az emlékszobát, ápoljuk, őrizzük a múltat, hogy legyen, amire jövendőt építeni!

Ungvári Barna András

(folytatjuk)