Kikelt az elvetett mag

– Kicsoda az Erdőfüle reformátusait július elejétől szolgáló Andrási Zoltán?
– Egyszer valahol olvastam: amikor valaki arra kér, mutatkozz be, talán a leghatásosabb az, ha elmondod, mi az, amit szeretsz. Én is ezzel kezdeném: szeretem a szülőfalumat, Székelyvaját, amely Maros megyében található, Marosvásárhelytől tizenöt kilométer távolságra Segesvár irányába. Szeretem a helybéli fúvószenekart, amelynek tagja, januárig pedig még az azt működtető egyesület elnöke is vagyok. Viszonylag kis családban nőttem fel, egy lánytestvérem van, szüleim munkásemberek. Erdőfüle előtt Marosvásárhelyen egy évet segédlelkészként és egy évet beosztott lelkipásztori státusban szolgáltam a Szabadi úti Református Egyházközségben, illetve a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperesi segédlelkészeként.

– Milyen indíttatásból választotta a lelkészi hivatást?
– Tizenkettedikes voltam már, és arra készültem, hogy történelemtanár leszek. A tanév vége felé ez megváltozott, mert elkezdtem érezni az elhívást, hogy jó lenne megváltoztatni azt a korszellemet, amit Székelyvajában tapasztaltam a fiatalok körében: akár ifire akartam hívni társaimat, akár istentiszteletre, mindig az volt a válasz, de hát ez az öregeknek való, ráérünk erre még, ráérünk még istentiszteletre menni, mikor nyugdíjasok leszünk. Azt mondtam magamnak, ezen változtatnom kellene valahogy, mert hiszem azt, hogy az istentisztelet, a bibliaóra az nem kizárólag az időseknek kell fontos legyen. A templom nem egy nyugdíjasklub, hanem hiszem, hogy az mindenkinek, fiatalnak, középkorúnak és idősnek egyaránt a lelki épülésére lehet, ha meg tudja találni az Isten jelenlétében azt, amire szüksége van. Ezzel az indíttatással felvételiztem a teológiára.

– Volt egy olyan lelkész, aki hatással volt önre és a pálya felé irányította a fogékony fiatalt?
– Ezt kifejezetten nem mondhatnám, de minden bizonnyal Zöld György tiszteletes úr (akivel annak idején konfirmáltam), ő vetette el bennem az ige magvát. Hiszem, hogy ezen kátéórák alatt elvetett magvakat az Úristen öntözte, míg ki nem keltek bennem, és ez vezetett oda, hogy majd később a teológiára akarjak felvételizni. Két héttel a felvételi előtt döntöttem el tulajdonképpen, hogy akkor én ezt az utat választom. Nyugodtan mondhatom, a Gondviselés vezetett végig a teológiai tanulmányaim alatt: ott éreztem meg igazán azt, hogy jó helyen vagyok, hogy igen, ez az én utam, én is ezt szeretném, és az Úristen is ezen az úton akar engem látni.

Keresni kell a találkozás lehetőségét

– Milyenek voltak a kolozsvári teológiai évek?
– A kolozsvári évekről leginkább talán azt tudnám elmondani, hogy a teológia egy külön buborékvilág Kolozsváron belül. Leghamarabb akkor tapasztaljuk meg azt, hogy milyen is igazából Kolozsvár, amikor egy kicsit elindulunk a városban körülnézni. A teológián mindenki magyarul beszél, van egy keresztény közeg, de ahogy a küszöböt kifelé átlépjük, rögtön azt érzékeljük, hogy hát ez nem egy annyira egyértelmű dolog. Nem mindenki keresztény, nem mindenki magyar anyanyelvű, és nem mindenki vállalja magyar identitását. Kolozsváron tapasztaltam meg ennek a biztonságos világnak a kontrasztját is. Az első év szünetében alkalmam volt egy kábelgyárban dolgozni. Amikor kiderült, hogy teológiát végzek, azonnal szembesültem a lelkészek sokszor negatív megítélésével is. Azonnal rám zúdították, hogy itt-ott ez a lelkész mit csinált, vagy épp mit nem csinált – és akkor ez számomra kijózanító pofon volt. Nem szabad burokban élnünk sem az egyetemi évek alatt, sem később az egyházközségben – az is lehet egy ilyen burok –, hanem ki kell lépnünk a tág közösségbe. Lelkipásztorként küldetésünk kell legyen az is, hogy a templomba, bibliaórára és ifire nem járókhoz is elmenjünk, s keressük lehetőségét a beszélgetéseknek, adott esetben akár vitának is, hátha le tudjuk bontani azokat a gátakat, amelyeket valamiért az egyház ellen építettek életükben.

– Milyen volt Marosvásárhelyen a Szabadi úton?
– Nagyon hálás vagyok azért, hogy ennyire jó mentoraim lehettek, mint Jakab István esperes úr és Bá­rócz Huba tiszteletes úr. Mellettük volt alkalmam megtanulni az adminisztrációt, belelátni abba, hogy egy egyházközség miként működik, melyek a mozgatórugói egy-egy presbiteri gyűlésen, mire kell odafigyelni, hogyan lehet működtetni a gyülekezeti alkalmakat hosszú távon is, hogy ne vezessen az akár kiégéshez, vagy ne legyenek azok unalmasak. Főként az ifjúsági munka volt rám bízva elsősorban. Hál’ Istennek a Gondviselő megáldotta ezt a munkát, és sikerült alakítani egy friss ificsapatot, s a kezdeti nehézségek ellenére el tudom mondani, hogy kettőről – velem együtt voltunk ketten – sikerült eljutni oda, hogy a tavaly nyár vége felé már esetenként harmincnál többen voltak a foglalkozáson. A mai napig tartom a kapcsolatot a Szabadi úti ifisekkel. Olyan jó látni most azt, hogy ez megszilárdult, és az újonnan érkezett segédlelkész is viszi tovább ezt a munkát. Az esperes úr mellett beleláthattam az egyházmegye működésébe, beleláthattam abba, hogyan tevődik össze sok egyházközség egy egységgé, egy egyházmegyévé, és mennyire felelős minden egyházközség azért, hogy globálisan is jól tudjon működni az egyházunk.
 

Erdővidéket könnyű megszeretni

– Erdővidékre hogyan került?
– Amint két hét alatt döntöttem el, hogy a teológiára megyek, úgy körülbelül Erdőfüle is nemhogy két hét, hanem tulajdonképpen két nap alatt dőlt el. Már második éve voltam beosztott lelkipásztor a Szabadi úton és az egyházmegyénél, amikor irodai szolgálatom közben egyik volt évfolyamtársam megkérdezte, nem gondolkodok-e Erdőfülén. Én akkor visszakérdeztem, hogy hát Erdőfüle az egyáltalán merre található? Bá­rócz Huba tiszteletes úr ott volt a közelünkben, és meghallotta, hogy Erdővidék és Erdőfüle, mire azt mondta, az itteni esperes úr, Berszán István neki évfolyamtársa volt, és megkérdezheti, mi a helyzet egyáltalán azzal a gyülekezettel. Tőle megtudta: meghiúsult a pályázat és a meghívás Erdőfülén, ezért a püspöknek kell kihelyeznie valakit. Amúgy éppen imahét van, és másnap ő szolgálna, de ha úgy gondolom, akkor eljöhetek, s bemutatkozhatom a gyülekezetnek. Másnap – az egy pénteki nap volt – már itt is voltam. Nyomban nagyon-nagyon megtetszett a falu és a környék nekem és a feleségemnek is. Szabadabbnak éreztük magunkat, mint Marosvásárhelyen. Hál’ Istennek a gyülekezetnek is sikerült átadni azt az üzenetet, amelyről hiszem, hogy Isten azt rám bízta. És elmondtuk a feleségemmel egyetemben, hogy mi tulajdonképpen váltás előtt állunk, mert szabályok szerint is most két év lehet a beszolgálási idő. Az erdőfüleiek is érdeklődni kezdtek utánam, megkérdezték a jelenlegi főjegyzőt, a szintén erdővidéki Kolumbán Vilmost is. Aztán Kató Béla püspök úrral egyeztettem időpontot, felutaztam Kolozsvárra, és ő közölte velem, hogy ha szeretném, akkor ő kinevezne az erdőfülei gyülekezetbe. Ezt a lehetőséget elfogadtuk, és azóta is nagyon hálásak vagyunk, boldogok, hogy itt lehetünk.

– Az elmúlt hónapok miként teltek?
– Sikerült elkezdenünk a gyülekezeti munkát. Két ificsoport működik a faluban, mert sok fiatal él itt és nyitottak is erre a munkára. Van egy kis ifink, ahova az öt-hét osztályosok járnak, általában közel harmincan jönnek, a nagy ifibe pedig a nyolcadikosok és az annál idősebbek. Ennek létszáma változó, többen nincsenek itthon, bentlakásban laknak. Általában tizenöten járnak, de voltak már sokkal többen is. Emellett vallásórát is tartunk az 1–4. osztályosoknak. Kivételesen nagy sikernek örvend a bibliaóra, ott is általában harminc-negyvenen szoktunk lenni. Ez inkább interaktív foglalkozás, közérdekre számot tartó témákat feszegetünk. Az istentiszteleteket is elég szép számban látogatják. Úgy érzem, sikerült a beilleszkedés, a gyülekezetben megtaláltuk a helyünket, az emberek szeretetét élvezhetjük, tehát azt hiszem, hogy még ilyen jól nem éreztük magunkat sehol, ahogyan most érezzük magunkat itt, és jó érzés, hogy amikor hazautazunk meglátogatni a szüleinket, most már úgy tudjuk mondani, hogy hazamegyünk Erdőfülére. Nagyon örvendünk annak is, hogy Málnási Imre személyében kiváló gondnokot kaptunk. Azt érzem, hogy mindenben partner, ami az egyházközségnek a javát, előremenetelét akarja szolgálni, s kész tenni, hogy az valóban meg tudjon valósulni. Hiszem azt, hogy az Úristen sok jót tartogat nekünk Erdőfülén, és nem véletlen az, hogy ide kerültünk.