A történet, annak megteremtett világa és a civil kiszólások egyazon időben, térben tudnak jelen lenni az előadásban. Szemünk előtt születik meg a színház, a meztelen teremtés, ami megigéz és átjár. Csupaszságát a színpadra épített nézőtér, takarás nélküli hátsó és oldalsó falak még magasabb szintre emelik, ez pedig a naturalista karakteralkotást, magukból elemi ösztönöket felhozó szereplőtípusok kreálását is segíti, finoman jelzi. Erről a jelenben történő alkotásról időnként emlékeztetőket is kapunk, a kikacsintások, beszólások élővé teszik az előadáson kívül létező színészeket, eszünkbe juttatják, hogy ez bizony egy megrendezett és eljátszott történet. Ez humorossá és személyessé, bennfentessé teszi az élményt, viszont nem csúszik bele „lokál-poénokba”, hanem széles körű nézőközönség számára is könnyen érthető marad.

A civilség felveti a kérdést: mi fér bele ezekbe a gesztusokba? Ritkán, de elkaptam egy-egy pillanatot, mikor soknak tűnt ez az oldottság, összességében viszont befogadható és szórakoztató volt ez a közvetlen hangulat, ami a moderálatlan nyelvezeten is kimutatkozott. Ez a trágárság akár taszítóan is hathat az ehhez nem szokott nézői fülnek, mégis olyan természetességgel, néha enyhe szégyenkezéssel ejtik ki szájukon szitokszavaikat a karakterek, hogy igazán eltekinthetünk azon elképzeléstől, miszerint „nem színpadra való az ilyen”. Jelenkoribbá, megfoghatóbbá tesz egy olyan abszolút klasszikust, melynek releváns feldolgozása nehéz feladatnak bizonyulhat, és akár kellemetlenül, összeszedetlenül is elsülhetett volna. Megnyugvással tölt el, hogy A vihar esetében ez közel sincs így. Színpadra vitt világa egységes, gondosan felépített, és nem végső soron, önazonos. Jelei olvashatóak, mégis adnak teret a szabad értelmezésre, nem tolakodóan akarják megértetni szimbolikájukat. A díszlet fluidan alakul át, letisztult, egyszerűsége nem megy kárára helyszínteremtésének. Csupán egy meglebegtetett nejlonból, szélhatásból és Ariel, Prospero szolgáló szelleme által ránk permetezett vízcseppekből megteremtődik a veszedelmes vihar, ami úgy nyelhetne el minket is, akárcsak az elveszett bagázst, minden bűnös és kevésbé bűnös nemesével együtt.

Különlegessége a díszlet elrendezésének, hogy minden szereplő a színpad hátsó részében elhelyezett, közönséggel szembefordított székeken ül, ritkán hagyják el a teret, vagy ha igen, hamar visszatalálnak. Így, sorban ülve, a színészek többfunkcióssá válnak: asszociálhatunk az ókori görög színházból ismert karra, vehetjük ezt is a civilség, színfalak mögé belátás kalapja alá, vagy akár tovább gondolva elképzelhetjük őket egyes szereplők belső hangjaiként, melyek visszhangként, megerősítésként vagy a személyiség mélyítéseként is jelen lehetnek.

Prospero, bár első látásra egyszerűnek tűnhet, mégis „ezerarcú” figura. Ha nem szeretnénk belemerülni a mágus jellemébe, megelégedhetünk azzal, hogy egy kissé görnyedt, manipulatív varázsló, akit a bosszúvágy hajt, majd mikor eléri célját, eluralkodik rajta az empátia, és megkegyelmez árulóinak. Ha viszont jobban és jobban hámozzuk le rétegeit, újabb és újabb minőségeket fedezhetünk fel benne, egyre komplexebbé válik a Pálffy Tibor által alakított karakter. Közel áll az emberfeletti erőkhöz és lényekhez, mi több, használja is ezeket. Még saját lányát sem kíméli meg mágiájától, megigézi, hogy szerelembe essen a szintén elvarázsolt Ferdinánddal, a nápolyi király fiával. A fiatalok érzelmei butácskának, gyermekinek vannak ábrázolva, a mai szatírikus tinédzserkapcsolatokat idézi fel, suta bókokkal, zavart vallomásokkal tetszeleg egymásnak a pár, amiből ismételten humor születik. A mágia ellenére is, Prospero láthatóan szereti és védelmezi egyetlen gyermekét, azt az emberi lényt, aki megmaradt neki, azt a csöpp Mirandát, akivel átvészelte elűzetését. Az apa-lánya páros kiegészíti egymást, mindent tudó és tudatlan szembeállításával alakulnak egy egésszé. Ruhájuk is sugároz egyfajta ellentétet: a bosszúvágyban elborult apa feketét, míg ártatlan, mit sem sejtő lánya fehéret visel, ezzel a színszimbolikával rámutatva Miranda tisztaságára és Prospero „bemocskolt” életére, melyet a kitaszítottság és emberfeletti erők utáni kutatása ragasztott rá.

Prospero ereje és „rendezői mivolta” miatt már szinte alig érezhető embernek ez a köpenyes alak. Apránként látjuk meg benne azt a férfit, aki erős ellenállásból a megengedésbe, megbocsátásba fordul át. A varázsló karakterfejlődésén keresztül, rövid monológjain át feszegeti számunkra az előadás mélyreható kérdéseit: Megbocsátóak vagyunk? Bánjuk a bűneinket? Vajon mit kell elengednünk ahhoz, hogy visszatérjünk társainkhoz, önmagunkhoz? Prospero minden erejét, varázslatát feláldozza a megbocsátás pillanatában, lemond segítő szellemeiről és elfogadja emberi mivoltát. Nem engedi el, ami az övé, követeli vissza régi rangját, mégis példát statuálva választja az emberséget, „leegyszerűsödést”, a mindenekfelett állás helyett. Talán ezt magunknak is megengedhetnénk időnként, és feloldódhatnánk a megbánásban.

Míg birtokolja erejét, a mágus Ariel hozzájárulásával viszi véghez terveit. A szellem bár vágyik a szabadságra, mégsem szegül ellen mesterének. Főként félelemből, ám itt-ott mintha a szeretet jeleit is felfedeznénk rajta. Ez viszont nem teljes értékű érzelem: maga Ariel mondja el Prosperónak, hogy „Ha ember lennék, azt érezném…”, ezzel a mondattal pedig egyértelműen elkülöníti magát annak dimenziójától, és nem ő az egyetlen ilyen szellem a történetben.

Az Arielt kiegészítő negatív pólusú Kalibán a sötét emberfeletti erőket hivatott megjeleníteni, akárhányszor feltűnik, aljasságának bűze szinte megüti orrunkat, undor és taszítás árad belőle. Ez az erős hatás Kónya-Ütő Bence alakításának zsenialitását mutatja, ahogy ezt a féreggel egy kategóriába sorolható lényt életre hívja, a hideg futkos az ember hátán, szinte menekülne a látvány elől.

A többi szereplő közül szeretném külön megemlíteni Szakács Lászlót, akinek a fiát vesztett apát elnyelő fájdalma szívembe hasított. Játéka emlékezetes és lehengerlő, kísérőivel való megőrülésének jelenete az egyik legerősebb pillanata volt az estének. Valósággal kivetkőztek magukból a karakterek, lázálmot látva hozták felszínre eltemetett énjeiket, élték meg önmaguk elnyomottabb, ösztönibb, „természetibb” formáját. Ez a letisztult és mégis enyhén groteszk kép kissé kicsavart módon a darab írásának időszakára, a reneszánszra emlékeztetett.

Egy másik erős és jelentőségteljes jelenet Prospero tudományáról való lemondása, amely izgalmas párhuzamot mutat az író, Shakespeare saját mesterségének letevésével, lévén, hogy A vihar után nem jelenített meg több drámát. A varázsló eltöri a pálcát, az alkotó leteszi a lantot. Emellett a kis kuriózum mellett gyönyörűen megkomponált pillanatról beszélhetünk: a mágus maga körül meglendít egy homokkal teli tubust, ami lassan, egyre kisebb köröket írva koncentrálódik középre, magára Prosperóra, majd betemeti erejét jelentő könyvét. A homok, az elfedés, a spirál mind rejtett szimbólumokat hordoz, melyeket nehéz lenne logikával és egyszerű tudatossággal megmagyarázni, olyan ősi, ereinkben futó hangulatot hoz létre. A jelenet lassú lefolyása a megnyugvásra is időt enged, bennünk is összeállnak a látottak, amire a gyors pörgésű előadás alatt nem igazán van lehetőségünk. Ez néha zavarodottságot idézhet fel, a sok szereplő és helyszínváltás nehezen kibogozhatóvá teszi a cselekményt.

Felvetül a kérdés: vajon mennyire kell magára a történetre figyelnünk, szándékos ez az utolérhetetlen tempó? Bodó Viktor rendezése arra enged következtetni, hogy itt inkább magán a színházon, annak megteremtődésén van a hangsúly, mint a bemutatott történeten. Ez az értelmezés értelmet ad a nagy mennyiségű civilségnek, a közönség figyelembe vételének, és a negyedik fal rendszeres megtörésének is. Ehhez az elképzeléshez pedig kifejezetten illik a darab, amiben ez megvalósult, hiszen Shakespeare nevét sokszor a színház szinonimájaként használják, így mi illene jobban egy erről szóló előadáshoz?

Ennyi sok összefüggést, kiragadott helyzetet, tovább vitt elképzelést nem is tudom, hogyan lehetne frappáns lezáróba gyúrni. Mindenesetre lenyűgözött a Tamási Áron Színház Viharja, felbolydított, megnevettetett, elvarázsolt. Szívből ajánlom felfrissülésre, elmerengésre, be- és kikapcsolódásra egyaránt bárkinek, aki szeretne egy szeletet kapni az előadás katarzisából, magából az ízig-vérig színházból!

Manția Lilla

XI.-es drámatagozatos diák, Plugor Sándor Művészeti Líceum