Nem ritka az, hogy az újságíró visszajelzést kap. Manapság mindenféle csatornákon, régebb csak az újság felületén.
Nagyon régen írott válaszlevél formájában (ki emlékszik még azokra a történelem előtti időkre, amikor az érintettek vagy véleményt nyilvánítani akarók tollat/ceruzát ragadtak, papírra vetették gondolataikat, majd postázták a szerkesztőség címére), később a lap internetes felületén a hozzászólások lehetőségénél, de az is rég volt már. Manapság aztán már elszabadult a világ, ebbe nem kívánok belemenni, a „timy timyci”-szerű álnevek dömpingje tönkretette a véleményalkotás hitelességét, tulajdonképpen a határtalan szabadság legalább akkora veszély, mint bármely diktatúrában a félelem. Mondom, ebbe nem kívánok belemenni.
Maradjunk az újságíró által kapott visszajelzéseknél, annak is legutóbbikánál.
Hogy a szilveszteri lapszámba megírtam egy régi történetet, az főszerk vétke. Hagyomány a lapnál, hogy óév búcsúztatása személyes hangvételű szövegekkel történjék, a tradíciókat márpedig nem illik megszakítani, főszerk kérésének meg főképp nem illik ellentmondani. Az igaz, hogy csak amolyan félkérés volt részéről, hogy írjak meg valami régi szilveszteri történetet (így jár az ember, ha megöregszik), talán ő sem gondolta komolyan, hogy foganatja lesz, de hát múlt esztendő valamelyik év végéhez közelítő éjszakáján nem tudtam aludni, hát írtam. Egy negyven évvel ezelőtti sztori bújt elő a homályos múltból: 1984–85 évfordulóján valami huligánok felrobbantottak egy házat szilveszter éjszakáján Kökösben, legalábbis ezt beszélték akkoriban a faluban, s mert ennek a történetnek részese voltam, hát megírtam. Ahogy így utólag megfuttatom, eléggé felelőtlen volt akkori tettünk, mentegetném magunkat azzal, hogy fiatalság bolondság, de negyven évvel ezelőtt nem lehetett egyszerű kézlegyintéssel elintézni a dolgokat, ártatlan(nak hitt) csínytevések komoly következményekkel jártak, s hiába mondta az ember a szerveknek, hogy bocs, elvtárs, az jobb esetben elnéző mosolyt, rosszabb esetben még egy évet jelentett. A Duna-delta vadregényes táján, derékig vízben, nádat aratva. Bár az korábban volt, az én nemzedékem már a csatornát építette. Szintén a Duna-deltában.
Szóval, a történet megíratott, az újságban megjelentetett, és senki nem szólt hozzá a lap internetes felületén. Hát persze, régimódi dolog az ilyesmit elvárni, manapság másként zajlik az életnek folyása, a múlt azonban így vagy úgy, de üzen. Ezúttal levél formájában, nem postai, de éteri úton közlekedő küldeményként – azaz ímélen (na igen, azt is megértük, hogy a magyar helyesírás szabályainak sokadik revíziója elfogadja ezt az írásmódját az elektronikus posta/villanyposta/drótposta/villámposta változatoknak). Méghozzá rímes írásban, vagyishogy versben. Ide másolom, mert azt a kort idézi meg, amelyről én írtam – és annak a történetnek a folytatása is egyben.
„Barátim jelezték, történik valami / Húsz huszonnégy / Óesztendő napján. / Hogy én is olvasnám. // Nagyon messziről jött. / Ez már történelem... / És mégsem, mert / Élő az érzés, ahogyan ölelem... // Barátaim vállát. / Forog velünk a kánkán, / Felülemeljük magunkat / A megalkuvók táborán. // Nem is számítana a pontos év, de / Éppen akkor volt / Az Orwelli / 1984. // A robbanás hatalmas volt. / Mint az elnyomó hatalom. / De ezen az éjszakán rés támadt / A falon. // Nem bírtam kézben tartani / Se az acélgömböt, se az arasznyi létet, / Menni kellett: / Keresni a célt, és az örömöt. // Aztán: vissza! / Kis lépésekkel, / Székely feleséggel és / Román rendszámtáblával. // De vissza! / Mert már nem bírtam a / Szeptemberi deres hajnalok / Hiányát! // És mert tényleg / Nagyon szeretem József Attilát! / A Székelyt, és a / Simát!”
A verset, vagyis hogy a válaszlevelet a szilveszteri írás főhőse, a negyven évvel ezelőtti történet után kevéssel Némethonba emigráló Hegi írta – egy magyarországi városból címezve. És ez az, amiért válaszfélét kellett most írnom: mert a Hegi személyes történetében benne van egy nemzedék története, azoké, akiket el-, majd visszasodort a történelem szele. Mert igen, olyanok is akadnak az egykor nyugatra vagy akár az óceánon túlra menekültek közt, akik visszajöttek: ki „csak” Magyarországig, mint Hegi, ki haza, Erdélybe, a Székelyföldre. Mert ők legalább nem vesztek el a magyarság számára.
Ami pedig az 1984-et illeti: az Orwell által 1948-ban megírt jövőképre anno negyven évvel ezelőtt mindenki megpróbált saját választ adni – ugyan az orwelli világ ismeretének hiányában (hiszen a regényt a 80-as években mifelénk igen kevesen ismerhették, magyar nyelven először ugyan 1984-ben jelent meg, de csak szamizdatként, majd csak öt év múlva adta ki az Európa Könyvkiadó, s az 1989-es esztendőnek is el kellett telnie, hogy hozzánk eljusson), de egy megtapasztalt diktatúra kényszerében. És igen, volt, akinek erre a menekülés volt a válasza, többeknek a maradás. És a felelet nem csak a Gondolatrendőrségnek szólott volna.
A szerző felvétele