Telünk van. Szép telünk. Hideg, zúzmarás, deres, jégcsapos, égető egű, teleholdas, csillagos tél. Ha a hideg fel-alá futkorászik is a hátunkon, ha utcáinkon, tereinken, mezőinken jégkristályokat szór arcunkba a szél, ha a fák is csikorognak, sírnak, akkor is valami megmagyarázhatatlan melegség árad szét a szívünk táján, amikor látjuk az örömet gyerekeink piros almaarcán, amint dacolva széllel, hideggel, éppen murokorrú, szénszemű, seprűkarú hóbácsit, piros kendőjű hóanyót építenek...
Jóleső, rőzseropogású melegség árad bensőnkben a rettenetes mínuszok ellenére akkor is, amikor megcsillan a napfény a ködből kidermedt, ékszerré gyönyörödött csodakristályok szárnyain, amelyek, mint apró hómadarak, megpihentek a borókabokrok ágain. Amelyek szelídek, megfoghatóak, fel- és elrepíthetőek, vagy leheletünkkel érintve angyalokká változtathatóak...
Bármennyire farkasordító fagyokkal tör is ránk a tél, bármennyi kellemetlenséggel is jár néha együtt, a TÉLre szükségünk van! Mindenkinek. Madárnak, fának, állatnak, magnak, kisgyermeknek és deresedő öregnek egyaránt.
Dérképezzük fel jól teleinket, véssük szívünkbe szükségességét, hogy senki emberfia, jós, meteorológus, tudós vagy „fagyosszent" ne lophassa el, ne vehesse el tőlünk. Mert ha a telünk megmarad, akkor lesz nyarunk is. Tavaszunk is. Őszünk is.
