– Hogyan és miért lesz egy többszörös országos bajnok, Európa-bajnoki bronzérmes duatlonistából és triatlonistából vadfotós?
– Gyerekkorom óta kötődöm a természethez, a szüleim mindig vittek kirándulni, ennek köszönhetően alakult ki a kapcsolatom az állatokkal, a hegyekkel. A sport mellett kell egy olyan hobbi, amely segít levezetni a stresszt, ahol csend van, és egyedül lehetek, így találtam rá a fényképezésre. A barátaim biztatására kipróbáltam, utólag pedig azt mondhatom, hogy imádom. Felhagytam a hivatásos sporttal, bár jelenleg is rendszeresen edzek. Ha fotózni megyek, akkor igyekszem a lehető legcsendesebb lenni, hogy ne csapjak zajt, és ezáltal olvadjak bele a környezetbe, ne vegyenek észre az állatok.

– Kitől és hogyan tanultad meg az alapokat?
– Kíváncsi típus vagyok, többnyire autodidakta módon tanultam meg az alapokat, illetve különböző ismeretterjesztő videók segítségével is igyekeztem elsajátítani, azonban a rengeteg tapasztalatnak köszönhetően is sikerült fejlődnöm. Ha kimegyek fotózni, árkon-bokron átbaktatok, belesétálok a patakba vagy a folyóba, derékig érő hóba, mert így fedezem fel a környezetem. A sport megtanított arra, hogy mindig törekedjek túlszárnyalni önmagam, emiatt nem vagyok elégedett minden fotómmal, igyekszem jobbnál jobbakat készíteni.

Fotók: Dániel Attila

– A fotók minősége mennyire múlik rajtad és mennyire technikai kérdés?
– Szerintem a vadfotósoknak nehezebb összehozni egy jó képet, hiszen az alanyt nem lehet megfogni, és egyik helyről a másikra tenni, aztán rászólni az állatra, hogy maradjon egy helyben, amíg lefotózzuk. Legtöbbször egy szempillantáson múlik, amíg lenyomjuk azt a bizonyos gombot, és elkapjuk a momentumot, ráadásul néha a fényviszonyok is komoly fejtörést okoznak. Úgy gondolom: ahhoz, hogy minőségi vadfotót készítsünk, 80 százalékban a szerencse játszik közre, illetve 20 százalékban a fényképész tudása és technikai felszereltsége a döntő.

– A vadfotósokra azt mondják, magányos megszállottak. Volt már olyan, hogy órákon keresztül vártál azért, hogy összejöjjön egy fotó?
– Nagyon sokszor előfordult már, hogy órákon keresztül lestem a megfelelő pillanatot. Akadt olyan eset is, amikor mínusz tíz fokban nem éreztem a kezemet, de bújtam a bokrokat esőben, sárban is. Tényleg megszállottsággal jár, viszont ezt csak akkor értik meg az emberek, ha kipróbálják. Számomra felemelő, megnyugtató és fantasztikus élmény. Nem olyan rég öt méterre volt tőlem két farkas, amelyeket sikerült megörökítenem. Úgy vagyok vele, hogy abban az esetben is megérte próbára tennem magam, ha épp nem sikerült fotót készítenem, mert kint lehettem a természetben, mozoghattam a friss levegőn.

– Milyen a jó vadfotó?
– Úgy kell az alanyt lefotózni, hogy ne vegyen észre, így természetesen viselkedik. Figyelek arra, hogy ne zavarjam, legyek része a természetnek. Igyekszem belesimulni a környezetbe, mint egy szellem. A fotóknak köszönhetően szeretném továbbítani mindazt, amit sokan nem látnak, megmutatni az embereknek az állatokat, azért, hogy megértsék, rajtunk kívül rengeteg lakója van a bolygónak, amelyekre fontos odafigyelni és megvédeni őket.

– Valamilyen szinten azért meg kell tanulni bánni az állatokkal, hogy fotózhasd őket?
– Nem megyek úgy az erdőbe, hogy azelőtt nem nézem meg a térképet és az időjárás-előrejelzést, utánaolvasok és töprengek azon, hogy az állat adott esetben, miként gondolkodik és cselekszik, hiszen kulcsfontosságú tudnom, a különböző évszakokban hogyan viselkedik, hol eszik, hol tölti az idejét, mert ezáltal követhetem őket. Mindezek ellenére nem lehet megjósolni, hol tartózkodnak, így spontaneitásra is szükség van, alkalmazkodni kell az adott körülményekhez. Kezdetben voltak olyan alkalmak, amikor kimentem a természetbe, és egyetlen állattal sem találkoztam, aztán megtapasztaltam, rendkívül fontos, honnan fúj a szél, hogyan, hova és milyen módszerekkel érdemes elrejtőzni. Ezek apróságok, ellenben elengedhetetlenek. A fényképek elkészítése mellett fantasztikus átélni mindazt, ami a fotózással jár. Szerintem a legfontosabb a tapasztalatszerzés, hazaérve pedig számba kell venni a pozitív és negatív történéseket, amelyeket legközelebb felhasználhatunk.

– Hogyan választasz témát? Mi az, ami megfog?
– Legtöbbször elképzelem a fejemben, hogy milyen fotókat szeretnék készíteni, azonban a helyszínen ez teljesen borulhat. Az egyik legjobb emlékem, amikor szarvasokat és medvéket együtt fotózhattam le, piszok szerencsém volt. Télen a szarvasokat, nyáron a barna medvéket szeretem megörökíteni, viszont ami bejön a lencsém elé, azt szívesen lefotózom. Volt arra is példa, hogy elképzeltem a fényképet, aztán teljesen más aspektusokkal fotóztam. Nem szeretek lesből fényképezni, szívesen járok-kelek, épp ezért akár 30 kilométert is képes vagyok sétálni.

– Fotózás közben voltál már veszélyben? Bátran járod az erdőt az év bármely hónapjában?
– A vadfotózást reggel korán vagy késő délután űzzük. A téli és nyári álcák segítségével belesimulok a környezetbe, többek között ezért sem voltam veszélyben, ugyanakkor tisztelem az állatokat, nem viszem a gépem az arcukba. Az állatok is félnek tőlünk, úgy érzem, kölcsönös az elismerés részünkről. Az elmúlt években olyan is megtörtént, hogy két méterre voltam a medvéktől, párzási időszakban azonban elrohantak, ahogy szagot fogtak.

– Mit ad neked a fotózás?
– A vadfotózástól elsősorban tudást és élményeket kaptam, szeretetet a vadállatok iránt, egyszerűen tetszik, hogy képes vagyok beleolvadni a természetbe. A képek által próbálom továbbadni az embereknek mindazt, amit nekem sikerült felfedeznem, megtapasztalnom. A jövőben szeretnék hiúzt fotózni, amelyet nagyon nehéz megörökíteni, keveseknek sikerült az országban. Korábban volt szerencsém a szarvason, medvén és farkason kívül zergét, rókát, vadmacskát, mókust és más kisebb testű állatokat fotózni. Nagyon szeretek Kovászna és Hargita megyében fényképezni, ahol teljes nyugodtságra lelek, ezért hetente többször is kijárok.