Aki sokat jár, sokat lát. Különösen akkor, ha nem csak úgy bámul ki a fejéből, ha nem csak rohan egyik helyről a másikra, s közben a környezet csak háttér, akár vonat ablakából az elsuhanó táj. Nem, aki látni akar, annak rá kell hangolódnia az értelmezve való nézésre, annak fel kell készülnie az élmények befogadására. Járni és látni: manapság kiveszőben levő műfaj.
Amikor ilyen tavaszt előrevetítő hévvel süt a nap, az embernek akkor is sétálhatnékja támad, ha egyébként nem szokott. Óhatatlanul is arra gondol, hosszú volt a tél, nyűgös a többréteges öltözködés, hát le is vet gyorsan egy pulóvert, csak úgy lazán az ingre rá a kabátot, be sem kell gombolni, minek, még ebben a csalóka langymelegben is jó így, különben is a mozgás melegít. És irány a park, mert hova máshova annak, akinek nem áll rendelkezésére elegendő idő kimenni valamelyik városszéli erdőbe madárszót hallgatni, bár most még félelem nélkül lehetne a rengetegben bóklászni, ha minden igaz, s legalább ők tartják régi szokásukat, a medvék még téli álmukat alusszák. Amúgy, aki képes kiszűrni a városi háttérzajt, a parkban is hallhatja a madarak csivitelését, igaz, most a varjak hangoskodása elnyomja a magányos trillázást és az évődő csicsergést egyaránt, ráadásul jelenlétüket a dolmányosok, a vetésiek és kormosok látványosan érzékeltetik is, nyomot hagyva földön, padon, de még Dávid Ferenc fején, vállán is. Tehát a sétáló inkább a lába elé néz, semmint a fák koronáját kutatja apró, önmagukat dallamosan kifejező csőröcskék után kutakodva.
És akkor lát különféle dolgokat. Ha csak felületesen vizslatja a tájékot, semmi érdekes nem kerül látószögébe, legfennebb egy pad szélén árválkodó kabát vonja magára a figyelmet, az is csak azért, mert piszkosfehér színével elüt a barnákban és szürkékben tobzódó háttértől. Ottfelejtett tárgy lehet, talán valaki, akárcsak a parkban sétára induló, egy réteg ruhadarabtól szabadulni kívánt, aztán megfeledkezett róla, na igen, a januárhoz nem illő napsütés ilyesmikre is képes. Ha a sétáló már figyelmesebben fürkészi a fák közét s a bokrok tövét, pár kesztyű felét is meglátja, állagából ítélve régecske pihen az ötujjas egy kisebb sziklatömbön, s mert a játszótér mellett, hát nem nehéz az elhagyott tárgy ottlétének rejtélyét megfejteni. Leheletnyit odébb, egy szúrós ágú cserje alatt női táska rejtőzködik, bújna mélyebbre is, be a föld alá akár, hiszen jól tudja, nincs ott keresnivalója. Láthatatlanná mégse válhat, már csak ilyen a földi dolgok természete, létének magyarázata talán az energiamegmaradás elvében rejlik, miszerint semmi nem vész el, csak átalakul. Ezt a törvényszerűséget toldotta meg a bohém népnyelv azzal, hogy: esetleg más tulajdonába megy át – hát ezzel a táskával is valami ilyesmi történhetett, valakié volt, aztán másé lett, végül, mint hasznavehetetlen tárgy, a rézsű bozótosában kötött ki. A sétáló azonban se nem szemétösszegyűjtő, se nem kivizsgáló szerv, ezért nem járhat a dolgok mélyére, de mert az emberi természetet a titkok megfejtésének kényszere működteti, hát találgatni próbál.
És miközben ezen morfondírozgat, lábai önkéntelen továbbviszik, derült ég ide, napsütés oda, azért a fák alatt nem kellemes az ácsorgás, mégiscsak elsietett művelet volt a pulóvertől megszabadulni, sebaj, arrébb pár lépéssel, ahol nem szűrik meg a csupasz ágak a fényt, ott ismét kellemes ingben-kabátban is, hát hálásan tekint a sétáló az égi áldásra – és akkor meglátja a kifakult oszlopon lógó cuclit. Na, itt nincs titok, a dolog egyértelmű, a család ifjonc szeme fénye minden bizonnyal elbóbiskolt az élet monoton ritmusától, különben jelét adta volna annak, hogy hiányzik a parányi létnek olyannyira fontos kellék, a babakocsi tolója meg, figyelmetlen lévén, továbbment. Aztán a talált tárgyat valaki a legközelebbi helyre letette – hogy miért éppen szemmagasság fölé akasztva fel, az már valóban talány. De hát az élet mit sem ér találgatások nélkül, az elveszített tárgyaknak meg az a sajátosságuk, hogy keresni kell őket. Pláne ott, ahol nem is lehetnek.
A szerző felvétele