Nem először raktunk össze együtt rövid kis mesét, sok humorral, játékkedvvel. Öröm velük lenni mindig. Két évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön rendezték a világnapi ünnepséget, és az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek a műsor „levezénylésére’’. Most is nehezen tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem akkor. Végignéztem az ünnepelni összegyűlt tömegen, és a szavak a torkomon akadtak. Alig tudtam kinyögni az első mondatokat, nem titkoltam el (nem is tudtam volna) a megilletődöttséget, a meghatottságomat, jól látható volt, hogy könnyekkel küszködöm. Nem a szánalom, az esetleges szomorúság könnyei lettek volna ezek, ha szabad utat adok nekik. Inkább azt a nyitottságot, elemi kíváncsiságot, szeretetet, sok jó energiát kellett hirtelen „felfognom’’, lereagálnom, ami szinte szétfeszítette a teret. Mintha valami más, különleges dimenzióba rántottak volna be engem is, ami váratlanul ért, nem voltam rá felkészülve. Nem mindennapi élményekkel, tapasztalatokkal mentem onnan haza.

Most sem. Pedig már volt valami fogalmam arról, hogy mire számíthatok. Az biztos, hogy ez a nap is bekerül a másik mellé, az igazán fontos, maradandó dolgok „fiókjába’’. Ahol nem kell tisztogatni, nem akad ott semmi kidobnivaló. Most újra keresem a szavakat, hogy leírjam az élményt, de nem találom őket. Mert nem akarok hangzatos, zengzetes szavakat pufogtatni, nem lennének ide valók, nem méltóak a naphoz és az ott összegyűlt emberek életéhez. Nem lehetnek ezek könnyű életek, és mégis újra szembesültem azokkal a kivételes energiákkal, amelyeket nehéz megfogalmazni.

Nem is próbálkozom tovább, inkább elmesélem, hogy miként élte meg a négyéves L. édesanyja, amikor megtudták, hogy a kislányuk Down-szindrómával fog születni. Csak az volt a kívánsága, hogy legyen a kislány huncut, mert az azt jelenti, hogy boldog. A kislány nagyon szép, nagyon kedves, és egy igazi, nagy huncut. És bármennyire hihetetlen, a különleges L. szülei azt mondták, hogy ha lesz még gyerekük, csak olyant tudnak elképzelni, mint ő. És megemlítem azt a gondolatot, ami egy háromgyerekes, mindig derűs anyukával lezajlott beszélgetésben hangzott el. Azt mondta a legtermészetesebb hangon, hogy az egész család folyamatosan tanul a Down-szindrómás fiától. Ő tanításnak nevezte, és nem először hallunk ilyesmit.

Ismerkedni, nyugodtan beszélgetni igazából csak akkor tudtam, amikor már a mi kis csapatunk bezsebelte a megérdemelt sikert. Színházi bemutatóimon nem izgultam jobban, mint most velük, értük. Nem is értem, miért. Jókedvvel, boldogan, remekül játszottak. Akárcsak a többi fellépő, közös játékban, táncban, zenélésben részt vevő sok kis és nagyobb, különleges ember.

És hogy visszatérjek a szavakhoz, eszembe jut mégis pár. Egyszerűek: szeretet, gondoskodás, figyelem, türelem, derű, öröm. Mindannyiunk életében fontosak, de a különleges társaink és a velük együtt élők mindennapjaiban felerősödnek. Talán ez a felfokozottság, valami addig ismeretlen szeretet- és energiabomba talált el váratlanul két évvel ezelőtt, amikor alig tudtam megszólalni. Voltak azért most is könnyes pillanatok... És tanítás is akadt ott bőven, a javából.

Fotó: Pixabay.com