Luxemburgi Zsigmond (1368−1437) magyar, német és cseh király, német-római császár kerek ötven éven keresztül ült a magyar trónon. A róla szóló történelmi munkák általában hallgatnak arról, hogy időnként nem volt a keresztény erkölcs mintaképe. Johannes von Müller svájci történész (1752−1809) például beszámolt arról, hogy amikor Zsigmond 1414-ben az általa kezdeményezett konstanzi zsinatra utazott, Bern város tanácsa elrendelte, hogy népes kísérete számára ingyen álljon rendelkezésre elegendő bor és szemrevaló hölgy. Amikor pedig húsz évvel később (hatvanhat évesen) a németországi Ulmban járt, ő maga is látogatta a városi bordélyházat. A helyi tanács ilyenkor szépen kivilágíttatta az oda vezető utcákat. Azt is följegyezték róla, hogy a párizsi Louvre-ban nem kevesebb, mint százhúsz (feltehetően könnyűvérű) hölgyet látott vendégül, akik annyira a kedvében jártak, hogy értékes gyűrűket is kaptak tőle ajándékba.

Zsigmond nemcsak Ulmban, hanem Augsburgban is feltűnést keltett a viselkedésével. Idős fejjel részt vett az ottani polgárok táncmulatságain, amivel azonban nem mindenki tetszését nyerte el. Monstrelet francia prépost így számolt be VII. Károly francia királynak a magyar-német-cseh uralkodó különös szokásairól: „Ez az eszelős öreg, bármilyen országba, bármily vidékre jöjjön is, nem mulasztja el, hogy ne szeretkezzék a nőcskékkel, hogy ne játssza a szerelmest. Kackiásan, ifjú ember módjára egy, sőt, két koszorút tesz ősz fejére, kíséretével énekszóval járja be az utcákat, és ami még inkább növeli aljasságát, az utcasarkokon leszáll kocsijáról, a nyilvános szajhákat kezével megérinti, mégpedig oly barátságosan, mintha ezek a némberek Pénelopéhoz vagy a római Lukréciához volnának hasonlók.”

Siklóssy László (1881−1951) író, ügyvéd, újságíró A régi Budapest erkölcse című háromkötetes művében (Budapest, 1921–1922) kitért arra, hogy a hazai erkölcsök romlása idegen hatások nyomán következett be. Ezzel Magyary-Kossa Gyula is egyetértett (Magyar orvosi emlékek; Budapest, 1929), és állítását számos történelmi példával igyekezett alátámasztani. Kétségtelen, hogy az olyan korai merényleteket, mint amilyeneket II. András felesége, Merániai Gertrúd, majd I. Károly felesége, Lokietek Erzsébet ellen elkövettek (Bánk bán- és Záh Felicián-féle merényletek: 1213 és 1330), a királynék környezetéből kikerülő idegenek erkölcstelen magatartása is kiváltotta.

Magyary-Kossa ennél is korábbi példaként említette Szent István királyunk unokaöccsét, a két ízben is magyar trónra lépett Orseolo Pétert, aki apai ágon „olaszvérű” (velencei származású), s a krónika szerint „igen buja ember volt”. Miatta állítólag „senki sem lehetett biztos feleségének vagy leányának szemérmetességéről vagy húgának szüzességéről”. Érdemes itt leszögezni, hogy a nemi erkölcstelenséget összefüggésbe hozni a származással nem éppen szerencsés, mivel az eltérő szokásokat a különféle kultúrák alakítják, s egy adott kultúrához többféle népcsoport is tartozhat, illetve tartozik. Az viszont a történelmi példák alapján valóban megállapítható, hogy a magyarok idegenkedve tekintettek a nyugatról beszivárgó, a hazai erkölcsiséggel nehezen összeegyeztethető jelenségekre.

A női tisztesség s annak törvényi védelme nálunk minden időben kiemelt jelentőségű volt. Már Szent István, Szent László és Könyves Kálmán törvényei is szigorú büntetésekkel fenyegették azokat, akik hajadonokkal vagy özvegyekkel szemben erőszakoskodtak. „Aki erőszakot követett el, azt Szent László törvényei értelmében oly keményen büntették, mint a gyilkosokat, mert a stuprum violentumot (nemi erőszakot – B. A.) mint erkölcsi gyilkosságot fogták föl. Ezért is az olyan férfit, aki szüzet becstelenített, ló farkához kötve hurcolták végig a város utcáin, míg a város végén levő akasztófához nem értek, ahol aztán lefejezték. (…) Aki a mezőn dolgozó tisztességes asszonyt vagy özvegyet becstelenített meg, azt szintén ló farkához kötve hurcolták ki az akasztófához, és ott kerékbe törték. A házasságtörő nőt és férfit, egymásra fektetve, elevenen temették el…”

Feltehetően az Anjou-házból származó I. Károly (Károly Róbert) királyunk előéletéről is furcsa hírek keringtek, mert „amikor királlyá avatták, a magyar rendek (hírét hallván olaszországi viselt dolgainak) az ő koronázási esküjébe bevették, hogy »beéri a törvényes házassággal és megelégszik feleségével«, mindazáltal a magyar püspökök azután is többször bevádolták Rómában a csapodársága miatt”.

A lőcsei szégyenketrec. Fotó: Szekeres Attila

A manapság oly sokat emlegetett személyiségi jogok védelme kapcsán figyelemre méltó az az eset, amely 1740-ben Békés vármegyében történt. Akkor arrafelé olyan híresztelés kapott lábra, mely szeplőt ejtett egy Szabó Judit nevű tisztességes hajadon jó hírén. Hegedűs István (kinek kilétéről nem sokat tudunk) ugyanis azt terjesztette Juditról, hogy már nem szűz. Ez a lány fülébe jutott, s mivel akkoriban az ilyesmi nagy szégyen volt (nem pedig dicsőség, amint azt manapság nemegyszer tapasztalhatjuk), nyomban a vármegyéhez fordult jogorvoslatért. A megindított eljárás során Hegedűs nem tudta bizonyítani állítását, ezért a hatóság ötven bot­ütést szabott ki rá.

Iványi Béla művelődéstörténész, levéltáros írta a Századokban (1909) Vázlatok Eperjes szab. kir. város középkori jogéletéből címmel, hogy „1444-ben Kendi Kis László egyik éjjel Eperjesre menvén, ott egy férjes nőt megbecstelenített. Midőn erre a sértett családja lármát ütött, természetesen azért, hogy a sértőt elfogva, a szenvedett sértést rajta megbosszulhassák.” Kendi Kis az üldözői elől „egy egyházi menedékhelyre” (feltehetően egy közeli klastromba) futott, ahol az üldözők már nem bánthatták. Iványi szerint az ilyen menedékhely praktikus rendeltetése az volt, hogy segítségével az üldözőbe vett személy „kikerülte a sértett első felindulásának káros következményeit”. Amikor pedig megnyugodtak a kedélyek, ugyanitt, nyugodt körülmények között lehetett egyezkedni a sértettel és megbeszélni az elégtételadás részleteit. Ugyancsak Eperjesen történt 1458-ban, hogy a városi tanács rendeletet alkotott, miszerint „az erkölcstelen életet élő gyermekeket szüleik kitagadhatják. 1509-ben Kristóf cipész a leányát, Zsófiát kitagadja, és midőn a leány az apát ezért perrel támadja meg, a bíróság, miután bebizonyult, hogy a kitagadás törvényes okból történt, az apát felmenti.”

A paráználkodásnak igen enyhe büntetése volt az, amikor a vétkes párokat „megszégyenítő módon összeeskették s azután a városból kiutasították”. Magyary-Kossa Gyula számolt be arról, hogy 1612-ben Lőcsén paráználkodás miatt a piacon álló szégyenketrecbe zártak egy cselédpárt, majd a templomszolga összeeskette, a városi tanács pedig kiutasította őket. „1624-ben egy 23 éves ifjút s egy 40 éves özvegyasszonyt arra ítéltek, hogy »a régi szokás szerint« a fogházból minden lakodalmi kíséret nélkül menjenek a templomba megesküdni, s házukat eladva, örökre hagyják el a várost.”

Kőváry László történész (1819−1907) Magyar családi és közéleti viseletek és szokások című kötetében (Budapest, 1861) írt egy különös 16. századi esetről. Nagyváradon történt, hogy egy Szabó Pál nevű férfi hűtlenségen kapta a feleségét, s emiatt az asszonyt pallos általi halálra ítélték. A vérpadon az asszony kegyelemért könyörgött, s az akkori szabályok értelmében ilyenkor a sértett házastárs kezében volt a döntés. Szabó megkegyelmezett a nejének, aki így megmenekült a bakótól. Úgy tűnt, hogy a házasság a rendes kerékvágásba zökken, ám egy idő elteltével a férj is félrelépett. Ekkor a feleség tett panaszt, s a férjet ítélték halálra. A vérpadon most Szabó Pál kért kegyelmet az asszonytól, mondván, hogy korábban ő is megkegyelmezett neki. A feleség azonban nem volt könyörületes, a hóhér pedig leütötte a szegény férj fejét.

Magyary-Kossa Gyula a paráználkodókra kiszabott büntetések közül azt találta a legérdekesebbnek, melyet Losonczy István Szabolcs megyei földesúr állapított meg 1549-ben. Ebben többek közt az állt, hogy „az mely házas ember mással latorkodik, az pellengérhez szegezzék az szerszámát és egy sarlót adjanak kezében, hadd metsze el ő maga. Annak felette tíz jámbor polgárokkal és tíz jámbor asszony­állatokkal térden állván őmaga kövesse meg feleségét. Ha pedig asszonyállat vétkezik, azonképpen kiverjék a faluból. Valamely ember, ifjak, nőtelenek, az falura gonosz asszonyállatot hoz, kilenc marok vesszővel igen verjék meg.” Másutt azt írta, hogy bizonyos esetekben és némely helyen „pénzbírsággal − bikapénzzel, kanpénzzel vagy paráznabírsággal − is meg lehetett váltani a paráználkodásért járó súlyos büntetést. A bikapénzt szigorúan behajtották, már csak azért is, mert egy jó része az alispánt, a városbírót vagy a földesurat illette.”

1557-ben történt például, hogy „Nagy János deák szerelemre csalogatta a szolgálóját, bár jómaga feleséges ember volt. »A falu népe neszét vevén a dolognak, börtönbe juttatta a nagytudományú deákot, azután pedig tanácsra gyült az egész község, s azt a határozatot hozta, hogy János ezten-nap fejét vegye és ha az felesége neki fejét nem venné, tehát Nagy János az ű hites feleségének fejét vegye, mert (az asszony) jól tudta, hogy őkigyelme az szolgáló leánnyal latorkodott volt. Ha pedig egyikök sem akarná a másikat lefejezni, akkor kövessék meg alázatosan a községet s János deák fizessen ötven forint bírságot.« Az okos bírák jól sejtették, hogy a férj és a feleség nem végezik ki egymást s már a zsebükben érezték az ötven forintot. Nagy János azonban még okosabb volt, mert megszökött a szolgálóval s ötven forint helyett a feleségét hagyta a bíráknak.”

A feddhetetlen magán­élettel nem vádolható Zsigmond király állítólag valóságos erkölcsi nagyság volt II. (Jagelló) Ulászlóhoz képest. Ulászló fiáról, II. Lajosról pedig Szerémi György (1490 k.−1548) történetíró, udvari káplán írta, hogy „bestye táncos, parázna király”, míg a királynéról, Habsburg Máriáról azt, hogy „a maga fehérnépével bordélyházzá tette a királyi udvart”. Magyary-Kossa említett művében szerepel: „A kora özvegységre jutott királyné jelleméhez teljesen illő történelmi adat, hogy mikor az ura Mohácsnál odaveszett, első gondja nem a hitvesi bánat volt, hanem az, hogy a budai és visegrádi udvar kincseit nagy sebtiben hajókra rakatta, Bécsbe vitette s I. Ferdinánd azokat részint elárvereztette (…), részint beolvasztatta s az így nyert pénzzel fizette a szegény hazánkat szörnyűséges módon dúló, pusztító német hadakat.”

Zsigmond király. Albrecht Dürer festményének másolata a bécsi császári kincstárban. Fotó: Szekeres Attila

A paraszti világ erkölcsiségét íróink, történetíróink általában tisztábbnak tartották az urakénál. Ezt a képet azonban érdemes árnyalni annyiban, hogy a köznemesség jelentős része e tekintetben közelebb állt a parasztsághoz, mint a főurakhoz. És bizony a háborús állapotok a parasztok egy részéből is kihozták a legrosszabbat. Jó példa erre az 1514-es parasztháború. Márki Sándor, Dózsa György életrajzírója hivatkozott egy meg nem nevezett kortársra, aki ezt jegyezte fel: „Megölik, karóba húzzák, kínzó szerekkel gyötrik az elfogott nemeseket; a nőket, a leányokat férjeik és szüleik jelenlétében gyalázzák meg; javaikat elragadozzák, házaikat lerombolják, felgyújtják. (…) Nem szégyellték meggyalázni a szűz szemérmet, a szent apácákat és szűzi karokat… Némelyeknek hasán, másoknak ágyékán, torkán, szívén vagy fején keresztül szúrták a nyársot. Egyeseknek testét tűzben edzett karókba vonták, levágták karjaikat, lábszáraikat, kezeiket.”

A nőkkel szemben elkövetett erőszak akkoriban is nagy felháborodást keltett, s bizony az 1514. évi 47. törvénycikk nem véletlenül büntette halállal ezeket az aljas bűncselekményeket. Azért, „hogy az ezt követő büntetés fennmaradjon, s minden század tudja és reá emlékezzék (…) mily kárhozatos iszonyú rút vétek legyen a magyaroknál a szüzeknek megszeplősítése és az asszonyokon való erőszaktétel”.

A székelyek nők iránti tisztességes magatartásáról így írt Apor Péter (1676−1752) történetíró a 17. század végén: ,,kivált a székelységben, mikor valamely úrfi vagy nemes ifjú legény vígan volt s táncolni akart, leküldött az faluban, az falusi leányokot összegyüjtette, az házához felvitette, virradtig is tisztességesen eltáncoltanak. Még hogy legkisebb bujaság esett volna is, soha híre, helye sem volt.”

A magyar táncból hiányoztak az ízléstelen, nőket megalázó (más kultúrákban olykor fellelhető) otrombaságok. Eötvös Károly író, ügyvéd jellemzésében a táncainkból sugárzó méltóságra, a párok egymás iránti tiszteletére is utalt, amikor ezt írta: „Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik kar a csípőn, másik kar a süveg körül vagy a leány derekán, sarkantyúnak pengő összeverődése, komoly arc és kemény tekintet: ezekből áll az igazi magyar férfitánc. Van benne andalgó, van benne kopogó: de mindig ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, amikor táncol, hanem hódít.”

Magyary-Kossa művében kitért a középkori hadviselés és a prostitúció szoros kapcsolatára is, és arra, hogy a „káros nyugati hatások” már a korai keresztes hadjáratokkal megérintették Magyarországot. A keresztes hadak „nem egyszer megtisztelték hazánkat avval a csürhe-erkölccsel, mely jellemezte őket. Már az 1096-iki kereszteshadról, mely Magyarországon átvonult, megírja Berthold barát, hogy számtalan férfiruhába öltözött nőt hurcolt magával, az egész hosszú úton fajtalankodva velük.”

Ezzel szemben a magyar hadseregeken belül évszázadokon keresztül ritka, ám dicséretes erkölcsi felfogás uralkodott, amely jelentősen eltért a nyugati hadseregekétől. Antonio Bonfini olasz történetíró jegyezte fel Mátyás király lovas katonáiról, hogy nagy részük családos ember volt, akik még akkor sem szegték meg a házastársi hűséget, ha három évig egyfolytában szolgáltak. Becstelennek bélyegezték meg azt, aki közülük vétett a házassági eskü ellen. Hadvezérük, Báthori István is erősítette ezt a szellemiséget, hiszen ő maga is „örökös tisztaságot” fogadott, ami a katonái között köztudomású volt.

A magyar hadak erkölcsére Mátyás uralkodását követően is felügyeltek, s ezt az 1595. évi 34. törvénycikk is bizonyítja, hiszen ez, illetve más törvények és tábori rendeletek szigorúan tiltották a paráznaságot, de még azt is, hogy nők tartózkodjanak a táborokban. Bocskai István erdélyi fejedelem 1606-ból származó „hadi regulái” például kimondták: „az kik erővel szüzeket törnek, asszonyállatokat erővel, akaratjok nélkül rontanak, fejekkel érik meg”.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és manapság az emberek nagy része egészen mást ért becsület és tisztesség alatt, mint a régiek. Történelmi példák hosszú sora támasztja alá, hogy elődeink (sok egyéb mellett) a becsület fontos részének tekintették a nők tiszteletét, a „női tisztességet” s ennek védelmét. Ne feledjük ezt, amikor megőrzésre és továbbadásra méltó értékeket keresünk a magyar múltból.

Bánó Attila