– Némi túlzással már 1977-ben „sztár” lett, hiszen a Román Televízió Magyar Adásának legendás, Kaláka című műsorában megjelenő diákokra egész Erdély rácsodálkozott. Pláne egy feltűnő szépségű lányra, aki ráadásul ügyesen táncol és jó versmondó. Akkor már feltűnt a láthatáron a színészi pálya?
– A színészi pálya perspektívája valamikor tizenegyedikes koromban jelent meg, eredetileg német szakra készültem, szorgalmasan jártam németórákra. Édesapám egyik barátja, aki Illyés Kinga színművész barátja is volt, felfigyelt rám, elvitt Kingához, Ferenczi Csongor is meghallgatott, és attól kezdődően már a színire készültem. Miután lelkész édesapámmal a család Magyarhermányból Kovásznára került, kilencedikes koromban a kovásznai líceum színjátszó csoportjának tagja lettem, a Kaláka-csapat résztvevői is onnan kerültek ki. Engem azontúl mindig művésznőnek szólítottak, főleg a matematikatanárom, akit nagyon kedveltem. A Kalákára a Sárighasú kígyó című balladát kellett megtanulnom hangkazettáról, a tévéfelvételen iskolázatlan hangon, teli torokból énekeltem. Hogy sztárok lettünk-e a televíziós fellépés következtében, nem tudom, de én amúgy sem vettem észre soha semmit. Tudtam, hogy derékig érő hajam van, meg hogy elég jól nézek ki, de ennél több fel sem merült bennem, annyira másképp nevelkedtem. Édesanyámtól mindig azt hallottam: fiam, alázat.

– A repülőrajtot azonban semmi sem volt képes megakadályozni, sikeres felvételi első nekifutásra a színi főiskolára, majd diplomázás után azonnali hazatérés Sepsiszentgyörgyre. Valamiféle honvágy hívta?
– Leginkább családi nyomásra jöttem, mert amúgy hívtak Kolozsvárra, Marosvásárhelyre és Szatmárra is. Már menyasszony voltam, a jövendőbelim 1982-ben azzal kérte meg a kezemet, hogy beadjuk a papírokat a Magyarországra való kitelepedésre. Akkor pedig legyek helyben, hiszen ha az ügyünket Kovászna megyében bírálják el, ne kelljen utazgatni Szatmárról. Oda egyébként szívesen mentem volna, Szatmáron híresen jó gárda volt, összetartó közösség. Szentgyörgyön nagyon szép, ugyanakkor rettenetesen nehéz három évet töltöttem. A körülmények, a fűtetlenség, az áramszünetek sok szempontból felejthetetlen emlékek. Egyszer Székelyudvarhelyen például mindenki nagykabátban ült a nézőtéren, és amikor kimentem a színpadra, és megfogtam a mikrofont, felszisszentem, annyira hideg volt a fém. De ide tartozik Kommandó is, amint a gyönyörű csillagos ég alatt toltuk a lerobbant autóbuszunkat hazafelé.

– Milyen volt az átmenetiség tudatával játszani Szentgyörgyön, azzal, hogy rövidesen végleg elmegy innen?
– Amikor 1982-ben elhatároztuk, hogy elmegyünk az országból, az is közrejátszott, hogy a férjem Moldvában dolgozott orvosként, lehetőség sem volt arra, hogy egy településre kerüljünk. Akkor még nem tudhattuk, mennyi ideig tart a várakozás, egyáltalán sikerül-e a kitelepedés, ezért aztán soha nem úgy mentem fel a színpadra, hogy ez lesz az utolsó fellépésem. Két és fél évet voltam Szentgyörgyön. Úgy kezdődött, hogy korábban Vásárhelyen kaptam egy beugrási lehetőséget a Lila akácban Tóth Manciként. Már zajlottak a próbák, engem viszont Sylvester Lajos igazgató és Seprődi Kis Attila rendező nem akart elengedni, beraktak statisztálni a Szúzai menyegzőbe. Végül Sütő András nyomására írták alá a papíromat. Arra azonban emlékszem, hogy A néma leventét játszottuk Bálint Péterrel egy Szentgyörgy környéki faluban, és mivel akkor már tudtuk, hogy ez az utolsó, mindketten szétbőgtük magunkat. Amúgy Szentgyörgyön sok mindent megkaptam, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Pompás Gedeon, főszerepek. Játszottam egy román–nyugatnémet koprodukcióban készült filmben, a Der Glockenkäufer (A harangvásárló) címűben is, Alexandru Tatos rendezésében, amelyben egy szász lány mindenét odaadná, csak vigye el valaki az országból. Megrendítő párhuzamnak éreztem. De az dolgozott bennem, hogy játszhatok még egy-két román filmben, évente kapok egy-két főszerepet, szilveszteri kabarét, de mindig éreztem a bezártságot, hogy nem tudok továbblépni, az oxigénhiányt.

– Édesanyja szerénységre, alázatra tanította, édesapja református lelkész volt. Hogyan viszonyultak ahhoz, hogy a lányuk ilyen „veszélyes” mesterséget választott?
– Azt mondta édesanyám: gondolkodtam rajta, neked való ez? Mennyit fogsz te szenvedni ezen a pályán… Mire én tizennyolc évesen: de legalább azért szenvedek, amit szeretek. Amúgy fel voltam vértezve rendesen a „léha” életre, épp csak szeméremöv nem volt rajtam. Aztán a szüleim már elsőéves koromban megnézték a Vérnászban való statisztálásomat, hazafelé benzin nélkül maradtak a bogáti erdőben, teljesen azonosultak a választásommal.

– Magyarországon hogyan fogadta a színházi szakma? Tudta, hová érkezik?
– Júniusban jöttem ki, amikor már aláírták a következő évadra vonatkozó szerződéseket. A beugrások változatlanul kísértettek, augusztusban ott is beugrottam. Nagy hiba volt, de jaj, ne maradjak munka nélkül, egy színésznő épp felmondott, a József­városi Színház utazó társulatánál azt mondták, vállaljam el, ismertté válok az országban, majd meglátja a főrendező, hogy milyen tehetséges vagyok, és bekerülök a benti társulathoz is. Ebből az lett, hogy hétfőn elmentem, csütörtökön-pénteken hazakerültem, körbejártuk az országot, laktanyákban játszottunk, közben meg azt éreztem, teljesen értelmetlen, amit csinálok. Miközben azért jöttünk ki a férjemmel, hogy együtt legyünk. Utána a József Attila Színház következett, ott voltam hét éven át, de végig csak megbízási szerződéssel, mert még nem rendelkeztem magyar állampolgársággal. Nagyon kemény évek voltak, maradtam egyfajta kisebbségi sorsban, ami persze más volt, de talán rosszabbul esett, mint odahaza. Miközben sokan a nőgyógyász férje által eltartott budai úrinőként tekintettek rám.

– Tavaly a Budavári Önkormányzat képviselő-testülete Budavárért Emlékéremmel tüntette ki. Az kinek járt: a Szomszédok című teleregény Klarisszájának vagy a teljes színészi életműnek?
– Elsősorban annak, hogy a kerületben élek. Már a székesfehérvári színházas éveim során több kerületi eseményen felléptem, ezeken ismertük meg egymást Nagy Gábor Tamás polgármesterrel. Amikor 2010-ben el kellett jönnöm Fehérvárról, ő ajánlotta fel, hogy 2011-től vegyem át a Várnegyed Galéria vezetését, miután az elődöm épp szülni készült. Mi tagadás, megijedtem, hiszen egy galéria vezetése egészen más műfaj, de hamar belejöttem, mert nemcsak az intézménnyel kellett foglalkozni, hanem a kerületi kulturális eseményeket és megemlékezéseket is szerveztük. Havonta rendeztünk kiállításokat – összesen száznál is többet –, olyanok voltak számomra, mint a színházi bemutatók: a műtárgyak szállítását kellett felügyelni, kitalálni, hogyan nézzen ki a kiállítás, művészeket, zenészeket szervezni, a vendégekkel törődni, ha úgy éreztem, odaillő verset is mondtam. De sosem tekintettem magamra vezetőként, én tulajdonképpen mindenes voltam, a galéria háziasszonya. Összességében azonban jól éreztem magam a bőrömben.

– A színésznő Incze Ildikó soha többé nem kívánkozott a szentgyörgyi színpadra?
– Dehogynem, a változások után jelentkeztem is, de már nem éreztem, hogy a társulat vezetői feltétlenül akarták volna a jelenlétemet. Elmenetelem óta egyetlen alkalommal léptem fel otthon, 2013-ban a Gyurkovics Tibor egyik novellája, A bíboros alapötletéből, szerelmes verseinek felhasználásával Szakonyi Károly által írt monodrámában. Igyekszem követni a társulat produkcióit, örülök a sikereiknek, magamban pedig dédelgetem a sok szép élményt, a régi kollégák emlékét.

Incze Ildikó
A Maros megyei Makfalván született 1959. december 3-án. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben diplomázott 1982-ben, azt követően került a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz, majd 1985-ben Magyarországra költözött. Ott a Józsefvárosi Színház tagjaként kezdett, egy évvel később pedig a József Attila Színház szerződtette, majd a Karinthy Színház művésze lett. Társulati tag legutóbb a székesfehérvári Vörösmarty Színházban volt 2010-ig. 2011-től a Budapest I. kerületében lévő Várnegyed Galéria vezetőjeként tevékenykedett. Színházban ma már keveset játszik, de rendszeresen szinkronizál. Játék- és tévéfilmekben is szerepelt, a Szomszédok című teleregényben a dúsgazdag Klarissza szerepében ismerhette meg a magyar közönség, de láthattuk a Valami Amerika című magyar vígjátékban is. Férjezett, egy lány édesanyja, két unoka nagymamája.