Nándorfehérvár ostroma

Mohamed szultán az 1456. évre Nándorfehérvár megvételét és közvetlenül utána Magyarország megtámadását határozta el, mi célból már a tél folyamán csapatokat vonultatott fel a bolgár–szerb határ mentén, valamint Drinápoly környékén, és egyúttal óriási mennyiségben hadiszereket is felhalmozott. A szultán számtalan nagyöblű ágyú öntését rendelte el.

Mihelyt kitavaszodott, Mohamed 150 000 főnyi seregét Drinápolynál gyűjtötte egybe. Felmentő sereg távoltartása céljából a várnak a víz felőli oldalon való elzárását határozta el, mi célból a Duna menti tartományokban 200 hajót készíttetett, s azokat Viddinnél gyülekeztette. A Belgrád alá vitt ágyúk száma 300-at tett ki; ezek között 22 szokatlan nagyságú, 27 láb hosszú, a szájánál pedig 2 lábnyi vastag, űrmérete pedig 5 arasz volt. Azonkívül még hét különleges ostromműről s ezek között két nagy mozsárról is tétetik említés, amelyek öblében egy középnagyságú ember kényelmesen ülve foglalhatott helyet; ezek roppant súlyú kőgolyókat vetettek csodálatra méltó magasságra, hogy onnan annál nagyobb súllyal essenek le a városra és erődítéseire. Az ágyúk és ostromszerek kezelését oláhok, németek, magyarok, bosnyákok és tótok végezték. Az ágyúknak és ostromszereknek Belg­rád alá vontatására 64 hajóra volt szükség, a többi seregszükségletet pedig részint hajók, részint tevék szállították rendeltetésük helyére. A sereg élelmezéséről nemcsak az előnyomulás, hanem az ostrom tartama alatt is Brankovics György szerb despotának kellett gondoskodnia.

A török sereg közeledésének hírére Hunyadi János június végén csekély hadával átkelt a Dunán, a most is kétkulacsos szerepet játszó Brankovics szerb despota által támogatva, Szendrőnél a Nagy-Morava beömlése tájékán útját állotta török előcsapatok további előnyomulásának, de a tulajdonképpeni török sereget nem tartóztathatta fel, hanem a Duna jobb partján Nándorfehérvár felé húzódott.

Kapisztrán János július 2-án érkezett meg Nándorfehérvárra az első keresztes hadakat szállító öt nagy hajóval. Mindjárt megérkezése után eltökélte, hogy eléje megy Hunyadinak, aki ekkor a vártól már nem túlságos nagy távolságban csatázott a török előhaddal. Szilágyi Mihály intése dacára el is indult három hajó keresztessel és több szerzetes társával, de hamarjában olyan vihar támadt, hogy a hullámverés miatt nem tudtak előrevergődni. Kénytelenek voltak partra szállani és a szárazföldön térni vissza Nándorfehérvárra.

Közben megérkezett Hunyadi is. Bár napokon át szinte szakadatlanul harcban állott, megérkezte után haladék nélkül hozzálátott a védelem szervezéséhez. Táborát a Duna jobb partján, Zimonyon felül Zalánkemén közelében ütötte föl, s mindenekelőtt hajóhadának gyarapítására gondolt, mivel tisztán látta, hogy a szorongatott vár érdekében mindaddig semmit sem tehet, míg a Duna felől lehetővé nem teszi a szabad közeledést. Néhány nap alatt mintegy 200 hajót vont össze Zalánkemén mellett, csakhogy e hajóknak nagyon csekély része volt hadi gálya, a többség a keresztesek szállítására és hasonló célokra szolgáló teherhajó volt.

Mohamed seregével Belgrád alá érve, a várostól délre a Duna és Száva közt szállt táborba, 60 nagyobb gályából és közel másfél száz kisebb hajóból álló hajóhadának zöme pedig azonnal Zimonyon fölül foglalt állást, hogy a várat a víz felőli oldalon elzárja, míg néhány hajó Nándorfehérváron alul, a táborral egy magasságban kötött ki a Dunán. A csapatok első megtelepedése után még folyton-folyvást érkeztek Bolgár- és Törökországból a nyilakkal, dsidákkal és egyéb seregszükségletekkel megrakott marhák, ökrök, bivalyok, tevék és szekerek. A gabonaőrlésre malmokat, a kenyérsütésre kemencéket, a keresztény zsoldosok megvesztegetésére szép rableányokat, holttesteik felemésztésére pedig egész kutyafalkákat hoztak magukkal. Az előkészületek és előgondoskodások oly nagyarányúak voltak, hogy maguk a törökök is elismerték: még sohasem indultak el ily erővel és felszereléssel vár vívására.

Nándorfehérvár a Száva–Duna összefolyásánál a két folyam között fekvő szikladombon terült el, mely dombnak tetején a Felső-vár állott. Ennek alján a Száva felőli oldalon feküdt a Vizi-vár, míg a tulajdonképpeni város az e váraktól keletre fekvő lejtőkön épült fel. A várost kettős sánc, földbástyák és árkok vették körül.

Mohamed beérkezése után nyomban kiadta intézkedéseit a vár körülzárására és az ütegek beépítésére, és már július 4-én megkezdődött a vár lövetése. Az ágyúk legnagyobb része a falakat lőtte, a mozsarak pedig hatalmas köveket és égő golyókat dobtak a falakon át a városra.

Az emberéletben okozott kár minimális volt ugyan, ellenben a város falai tíznapi lövetés után annyira össze voltak lövöldözve és annyira bomladoztak, a várőrség pedig a szünet nélküli munka és a folytonos nyugtalanság által már annyira ki volt merülve, hogy Szilágyi megüzente Hunyadinak, miszerint, ha segítségére nem jön, akkor a várat rövidesen fel kell adnia. Ezért Hunyadi a maga magyar hadával, a Kapisztrán által vezetett keresztesekkel és a hajóhaddal július 13-án megindult Zalánkeménből, amit azzal hozott Szilágyi tudomására, hogy másnap ő is álljon készen valamennyi hajójával, s alkalmas pillanatban támadja hátba az általa megtámadandó török hajóhadat. Hunyadi hajóhada másnap Zimony elé ért, amelynek közelében a török hajóhad gályái láncokkal egymáshoz fűzve hatalmas folyamzárt alkottak. A magyar hajók, hajtva a Duna árja és az erős karú evezősök által, oly hatalmas lökéssel mentek neki a török hajóvonalnak, hogy az összekötő láncok több helyen átszakíttattak. Most aztán kétségbeesett küzdelem következett a Duna hullámain, amelybe a kereszteseknek a part mentén felállított tüzérsége igen előnyösen avatkozott be a magyarok javára. Amidőn pedig a nándorfehérvári polgárok által ügyesen vezetett 40 hajóból álló Szi­lágyi-féle hajóraj is megjelent a török hajóhad hátában, a fölény szemlátomást mindig jobban a magyarok oldalára terelődött át. A vízi küzdelem ideje alatt Hunyadi szárazföldi hadait akként állította fel Zimony tájékán, hogy Nándorfehérvár felől török támogató csapatok ne vegyülhessenek bele a vízi küzdelembe.

Szilágyi hajórajának közbelépése után a török hajóhad csakhamar részeire bomlott, úgyhogy nemsokára hajó hajó ellen folytatta a véres küzdelmet. Öt óráig tartott a véres vízi csata, míg végre a keresztények elszántsága és a török hajók nehézkessége, mely őket a gyors mozdulatokban és manőverezésben érzékenyen hátráltatta, végérvényesen a magyar hajóhadnak juttatta a győzelmet. A harc folyamán három török gálya elmerült, négy minden készletével együtt a győzők kezébe került, a többiek pedig annyira megrongálódtak, hogy hasznukat többé venni nem lehetett, s így azokat Mohamed, amidőn azok a jobb szárnyához közel horgonyzó hajókhoz értek, felgyújtatta, nehogy anyaguk az ellenség kezébe kerüljön. A magyarok részén csak a vezérgálya pusztult el, mely a puskapor meggyulladása folytán a levegőbe röpíttetett. A török halottak száma csak 500-re rúgott, a többiek azonban majd’ mind megsebesültek.

A győzelem teljes volt, és általa Hunyadi szándékolt célját tökéletesen elérte. A Duna most már teljesen a keresztények birtokába jutott, amelyen szabad közlekedés nyílt meg az ostromlott város és az anyaország között. A fényes győzelem, valamint Hunyadi és Kapisztrán bevonulása a várba felvillanyozta a már lankadni kezdő várőrséget. Saját fegyvereseit és a keresztesek jobban felfegyverzett és fegyelmezettebb részét Hunyadi berendelte a várba, ahol most már mintegy 15 ezer főnyi jól használható őrsereg állott rendelkezésre, míg a többiek a Száva beömlésénél, annak bal partján, a várossal és a török sereg balszárnyával szemben ütöttek tábort. Ezek száma napról napra növekedett, úgyhogy létszámuk nemsokára a 60 000-et érte el, akiknek legnagyobb része magyar volt.

Az ostrom vezetésével megbízott Karadsa ruméliai beglerbég naponta közelebb vitte árkait és ütegállásait a városhoz, és a lövetés majdnem naponta ismétlődő kisebb-nagyobb rohamok mellett még intenzívebb módon folyt tovább, igen nagy károkat okozva az erődítésekben, de Hunyadi éjjel-nappal szakadatlan munkával a megrongált falakat újból kiigazíttatta, ahol pedig ez lehetetlen volt, ott azok mögött új erődítéseket emeltetett, és a maga ágyúival is serényen lövette a támadókat. A július 20-i roham alkalmával a magyaroknak egy jól célzott ágyúlövése Karadsa beglerbéget szétszagatta.

A szultán seregét több csoportra osztotta, hogy egymást felváltva mindig pihent csapatok hajtsák végre az újabb rohamokat, végre július 21-ére általános, döntő roham végrehajtását rendelte el, amelyet 34 órai szakadatlan heves ágyúzás vezetett be. Ez és a többi táborban támadt rendkívüli sürgés-forgás a várbelieket is figyelmessé tette a küszöbön álló nagy eseményre, s így ők is megtették előkészületeiket a támadók méltó fogadására. A mondott napon estefelé megmozdultak a török tömegek, amelyek egyenesen a város falaiban mutatkozó rések felé tartottak, ahol a sáncok a ledőlt romok által részben betemetve lévén, az azokon való áthatolás aránylag könnyebben volt végrehajtható. Hunyadi és Kapisztrán csapataikkal a bástyák előtt fekvő síkra nyomultak előre, hogy ott vívják meg az élet-halál harcot. Nemsokára meg is kezdődött a véres tusa, amelynek kimenetele sokáig kétséges volt; hol az egyik, hol a másik fél kerekedett fölül; a törökök már kétszer behatoltak a városba, de ugyanannyiszor újból kiűzettek onnan. Végül négyórai nyakas csata után a kereszténység kénytelen a nagyobb és mindinkább rátóduló erőnek engedni és magát a város falai alá vonni. Ennél a sikerült utolsó rohamnál állítólag maga a szultán állott már ingadozó csapatainak élére. Ezek után bent a városban megújul a rettenetes, véres harc, amely csakhamar a keresztényeknek a város külső bástyáiba és a Felsővárba való szorításával éri el tetőpontját. Szilágyi és az őrség tisztjeinek legnagyobb része már veszve látja a helyzetet, miért is becsesebb holmijuk hajókra rakása iránt is intézkedtek, de Hunyadi és Kapisztrán még most is törhetetlenül állott a várba vezető híd melletti tornyon, s onnan buzdították és lelkesítették alárendeltjeiket. Különösen Kapisztrán éles hangú Jézus! kiáltásai még a harci zajt is messze túlharsogták. Leghevesebb volt a harc a városból a várba vivő híd körül, ahol néhány török az árkon áthatolva már a falakra kezdett kapaszkodni. Sőt, ezek egyike már a bástyára is feljutott, amelyre éppen feltűzni készült a török lófarkos lobogót, midőn az egyik vitéz magyar, Dugovics Titusz hirtelen mellette terem, s miután másképp nem bír vele, gyorsan átkarolja, s hősies önfeláldozással törököstül, lófarkos zászlóstul az oromról a mélységbe veti magát, ahol mindketten hősi halált halnak.

A legvéresebb küzdelem ezután is a híd körül folyt, mert ez volt a legkényelmesebb, sőt, talán az egyetlen út, amerre a törökök a már teljesen hatalmukba ejtett városból a Felsővárba juthattak. Lassan ennek sáncai is a janicsárok kezébe kerülnek, akik most már hajnal felé a falak romjain ellenállhatatlanul kezdenek azokon fölfelé kapaszkodni. Most aztán Hunyadi és Kapisztrán az utolsó eszközhöz folyamodnak. Parancsukra a rések betömésére előkészített rőzsetekercsek olajba, szurokba és kénbe mártva meggyújtatnak, és a várfalakról az ellenség legsűrűbb tömegei közé dobatnak. Ezektől a törökök lenge ruhái tüzet fognak, amely a hirtelen támadt mozgás és futás által még jobban lángra kapva, csakhamar az egész ostromló hadat egy nagy lángtengerbe borította. Ez a kiválóan sikerült hadicsel csakhamar a legnagyobb zavarba ejti a pogányokat, amelyet Hunyadi még azáltal is növelt, hogy ebben a legkedvezőbb időpontban Szilágyi Mihály, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén társaságában, követve Kapisztrán kereszteseinek jó nagy csoportja által, hadának legnagyobb részével a kapun kitörve, hősies elszántsággal a megriadt ellenségre csap, melynek soraiban iszonyú pusztítást visz véghez. A megriadt törökök ellenállása csakhamar megszűnik, mindenki fut, amerre csak futhat, hogy a török tábor sáncai mögé jutva életét megmentse; ilyenformán kevés idő múlva élő török már nem is igen volt a Felső-vár és a város falai között, miáltal ezek ismét teljes egészükben Hunyadiék kezébe kerültek. Ezzel a ténnyel tulajdonképpen Nándorfehérvár ostroma véget is ért.
 

A nándorfehérvári csata

Amikor Hunyadi július 22-én reggel a törökök vad menekülése folytán újból az egész vár és város birtokába jutott, Kapisztránnal egyetértve a csapatoknak megállást parancsolt. Ez azért történt, mivel Hunyadi a sokkalta erősebb ellenséggel a nyílt mezőn való összeütközést a kivívott győzelem ellenére sem tartotta tanácsosnak. Ahelyett tehát, hogy a menekülő ellenséget nyomon követte és üldözte volna, abban a biztos tudatban, hogy a szultán bizonyos idő múlva az ostromot és az azzal kapcsolatos rohamokat újból meg fogja újítani, mind a maga csapatait, mind Kapisztrán kereszteseit a város falain, valamint azok réseinél és kapuinál olyképpen helyezte el, hogy a törökök újabb támadásának sikerre való kilátással nézhessen szembe. Természetesen mindjárt hozzáfogott a megrongált falak kijavításához is, és szigorúan megtiltotta, hogy bárki is a várat és várost elhagyva az ellenséget ingerelni merészelje, s azonkívül halálos büntetést helyezett kilátásba mindazoknak, akik a csapatokhoz tartozó egyéneket a Száván vagy a Dunán átszállítani merészelnének. Az egész délelőtt csendben, az elrendelt munkálatokkal telt el, a délutáni órákban azonban a keresztesek egy kisebb csapata, látva, hogy a törökök nem támadnak, a gondjaira bízott egyik lőtt résen keresztül előbb egyenként, majd kisebb csoportokban kilopódzott, s a rés előtt levő halmon állást foglalva, nyilazni kezdett a szemben álló törökökre, majd pedig az ellene küldött szpáhikat is visszaűzte. Ez a részleges siker a szomszédos falrések őrzőit is támadó fellépésre késztetvén, a harcba keveredett keresztesek száma pillanatról pillanatra nagyobbodott, s így a tilalom ellenére megkezdett harc, főképp, miután a táborban levő törökök részéről is mindig többen nyomultak előre veszélyeztetett bajtársaik segítségére, mind nagyobb méreteket öltött. Szigorú parancsának megszegése miatt Hunyadi igen nagy haragra lobbant, s talán az ő meghagyásából kelt át Kapisztrán Tagliacozzóval és még egy másik szerzetes társával a Száván, hogy a szigorú parancs ellenére harcba keveredett kereszteseket eredeti állásukba visszarendelje. Ámde mire Kapisztrán a tett színhelyére ért, ott már mintegy 2000 főnyi keresztest talált, akik a harci vágytól elkapatva, immár nem hallgattak legfőbb vezérük intő szavára, hanem szilaj nekirohanással tovább folytatták a megkezdett támadást. Ily körülmények között Kapisztrán, alárendeltjei harci vágyában Isten ujját látva, maga is magasra emeli hosszú keresztjét, és Jézus nevét hangoztatva, az ő szent nevében hívja fel híveit a támadás folytatására. Amidőn a Száva túlsó partján levő keresztesek Kapisztrán felemelt keresztjét megpillantották, ők is gyorsan dereglyéikbe ugrottak, s így csakhamar több ezerre menő tömeg állott Kapisztrán háta mögött, amelyet a Száván átözönlő népáradat folyton-folyvást szaporított. A szinte átszellemült tömeg támadása a sáncaiban levő ázsiai török hadtestet részint arcban, részint oldalban találta, s így az nemsokára egyik állást a másik után elhagyva, folyton hátrálni kényszerült.

A dolgok ily állása mellett Hunyadi – a mindig nagyobb arányokat öltő támadásban felsőbb akarat megnyilvánulását látva – gyorsan összeszedte a várban és városban levő összes hadakat, és azokat is nyomban csatarendbe állította a város előtt, a Kapisztrán-csoport balszárnya és a Duna között.

Miközben Mohamed a rendelkezésre álló erejének a legnagyobb részét mind nagyobb elszántsággal az ázsiai hadtest tábora felé közeledő keresztesek ellen vezette, a saját jobbszárnya előtt lévő sáncok csak igen gyenge török csapatok által maradtak megszállva. Ezeket érte Hunyadi utóbb bekövetkezett elszánt támadása, mely mindjárt az első roham alkalmával sikerrel járt. Ezt a sikert kiaknázandó, a magyarok a sáncok elfoglalása után az abban talált ágyúkat is a törökök ellen fordítják. Ekkor tért vissza a balszárnyra Mohamed egy erősebb lovas had élén, és élénk szemrehányásokkal illette Hasszánt, a janicsárok agáját. Az öreg katona annyira szívére vette ezt, hogy nyomban harcba elegyedve csakhamar halálát is lelte.

Ekkor maga Mohamed állott a janicsárok élére, de a magyarok nyomása mindig erősebbé vált, végre az erődített török táborba is betörtek. Ennek birtoklásáért mindkét fél hosszú ideig a legelkeseredettebb harcot vívja, míg végre estefelé 6000 portyázásból visszatérő szpáhi harcba dobása által sikerült a keresztényeket a táborból kiszorítani. Ez azonban csak ideig-óráig javított a helyzeten; a török sereg zöme az ismét kiújuló harcban csakhamar felmondta a szolgálatot. Ebben az utolsó küzdelemben bal oldalában egy kopja által megsebesült maga a szultán is, akit ennek következtében félholtan vittek vissza a táborba.

Most aztán a török sereg végképp felbomlott, és az éj folyamán a legrendetlenebb futásnak eredt, magával szállítva a még mindig eszméletlen állapotban levő szultánját, miután előbb a tábort a lángok martalékának engedte át.

Hunyadi, akinek fogalma sem volt a török sereg nagymérvű felbomlásáról, cseltől tartva és még mindig az ellenség támadásának megújítására számítva, kimerült hadával nem üldözte a törököket, sőt, még a csata színhelyén való éjjelezést is veszélyesnek tartván, csapatait még az éj folyamán, miután a sáncokat és árkokat hamarjában betömette, és az ágyúk közül azokat, amelyeket magával nem vihetett, beszegeztette, éjjeli szállásra a várba rendelte vissza.

Ez az elővigyázat és óvatosság azonban felesleges volt, mert a menekülő török seregen annyira erőt vett a rémület, hogy azt még Szófiánál sem lehetett megállítani. Az időközben az eszméletét visszanyert szultán a renitensek közül néhányat saját kezével vagdalt össze.

A törökök állítólag 24 000 halottat hagytak vissza Nándorfehérvár alatt, és ugyanannyi pusztult el visszavonulás közben is. Egyébként a török veszteségekre vonatkozó adatok felette eltérők. Fogságba mindössze 4000 török került. Azonkívül mintegy 300 ágyú, 23 hajó és számtalan puska jutott a győzők kezébe. Különben a zsákmány nem volt valami túl nagy, miután annak legnagyobb része benn égett a törökök által felgyújtott táborokban. Ezzel szemben a keresztények vesztesége úgyszólván minimálisnak mondható.

A győzelem felett érzett nagy örömöt néhány nap múlva mély gyász váltotta fel. Hunyadi János, megkapván a táborban uralkodó pestist, 1456. augusztus 11-én Zimonyban, élete 68. évében Kapisztrán János karjai között kiadta lelkét. Hűlt tetemét kívánsága szerint a gyulafehérvári sírboltban helyezték örök nyugalomra. Október 23-án hű barátja és segítőtársa, Kapisztrán János is követte őt a halálba.

Bánlaky József