Bakk Miklós Nemzetállam és birodalom című, a kolozsvári Scientia Kiadónál frissen megjelent kötete egy tanulmányban, ha úgy tetszik, esszében igyekszik összefoglalni és rendszerezni korunk egyik, nálunk is éleződő nagy vitáját, amelyben a szemben álló feleket gyakran szuverenistáknak és globalistáknak nevezik. Ez az ellentét ma ideológiai, de benne a történelem, a geopolitika, a filozófia és az eszmetörténet változatos érvei is ütköznek. A szerző mindezekből merítve tesz kísérletet egy értelmező keret felvázolására, nézőpontja Kelet-Közép-Európa és azon belül Erdély történelmi örökségét is tükrözi. Mai Történelmünk rovatunkban a kötet IV. fejezetéből közlünk részleteket, a jegyzetek elhagyásával. A könyv megrendelhető a scientiakiado.ro/hu/kiadvanyok honlapon.
A nemzetállam–birodalom szembeállítás az államokat egy „világrendbe” való betagolódásuk és e „világrend” alakításában játszott szerepük szerint kategorizálja, és nem két klasszikus államtani típust jelent. Vagyis az államok nemzetközi környezetükben való „viselkedésére” összpontosít és kevésbé a szerkezeti sajátosságaikra.
A birodalmiasság szerkezeti jellemzői
E ponton érdemes bevezetnünk és meghatároznunk a birodalmiasság fogalmát. Mivel nem két, taxonomikusan is elkülöníthető államtípusról – nemzetállamról és birodalomról – van szó, hanem olyan állami viselkedésről és szerepfelfogásról, amely a történelem során változhat, a birodalmiasság az egyes államok bizonyos történelmi helyzetben megfigyelhető, elemezhető karakterjegyeként is érthető. Olyan, történelmi skálán átmeneti jellegű karaktervonásként, amely nem számolja fel a nemzetállam–birodalom polarizáció meghatározó voltát, de segít azon folyamatok megértésében, hogy miként születnek a birodalmak, hogy mi késztet egyes nemzetállamokat, hogy egyes történelmi kontextusokban birodalmakként lépjenek fel, illetve hogy visszavonuljanak saját nemzetállamiságukba.
A birodalmiasságnak mint történelmi szerepnek, „fellépésnek”, „viselkedési módnak” vannak olyan jegyei, amelyek az illető állam szerkezeti-működési jegyeként is értelmezhetőek, és amelyek azzal függnek össze, hogy az állam miként illeszkedik be környezetébe, sőt, a világrend egészébe. Két fontos karakterjegyet érdemes szem előtt tartani: a birodalmi határokat és a birodalmi állampolgárság intézményét.
A klasszikus birodalmak kialakulásában a mozgó peremterületek, a széles határsávok – melyeket a politikai földrajz és a geopolitika gyakran frontiereknek nevez – a birodalmi terjeszkedés általános „mechanizmusát” írják le.
A birodalmi állampolgárság sajátos modelljét Charles Tilly történész írja le. Ebben a modellben a birodalomhoz való lojalitás nem számolja fel az alacsonyabb szinten levő hűségközösségeket, azok primér identitását, mely nem közvetlenül a birodalom centrumához köti a lokális közösségeket, hanem olyan hatalmi keretbe ágyazza be őket, amely a primér lojalitások feláldozása nélkül – saját „hagyományos” vezetőiken keresztül – kapcsolja be őket a magasabb kormányzási egységbe. Erre Tilly az Oszmán Birodalom példáját hozza fel, amely megőrzi az egyes bennszülött (és vallási) csoportok önkormányzását, de e saját vezetők birodalmi lojalitását követeli meg. Ez a Tilly-modellben egyfajta inkluzív, primordiális állampolgárság. (…)
Királyság és birodalom mint hagyomány
A „magyar birodalom” kérdését jelentős mértéken meghatározta egy fogalmi tradíció: a 19. századig a birodalom szó idegen csengésű volt a magyar fülnek, a császárság szinonimája volt. A magyarok számára – a magyar hagyomány szerint – Magyarország királyság volt, sohasem uralta formálisan császár. A reformkorban ugyan megjelent a birodalomnak az a gondolata is, amely számításba veszi a magyar terjeszkedést (még ha nemzetállami nézőpontból vizsgálta is azt), de a korábbi hagyomány – a birodalom fogalmának azonosítása a Habsburg Monarchiával – továbbra is jelentős súlyú maradt.
A magyar „birodalom” fogalom elmozdulása a birodalmiság modernebb fogalma felé a reformkor idején kezdődött el és a kiegyezés után bontakozott ki. Ez utóbbi gyökereinek a vizsgálatához viszont messzebbre kell visszatekintenünk, egész addig a kettősségig, amely a magyar állam létrejöttével kapcsolatos.
A „kettős államalapítás” és a birodalmiasság
Amint Szűcs Jenő írja, a születő Európa „fiatalabb régiójában”, keleti, illetve kelet-közép-európai felén az ezredforduló táján alakuló királyságok – a csehek, a lengyelek, a magyarok államai – jóval organikusabb népi előzményekre tekintenek vissza, mint például a franciáké vagy az angoloké. A magyar királyság születésének ez a „demotikus” előzménye a honfoglalás. Az etnikai szállásterület elfoglalásának a folyamata azonban nem azonos a politikai térszerkezet kialakításával. Igaz, e kettő a magyarság esetében időben nagyon közel áll egymáshoz, és részben össze is folyik. Mégis, érdemes e kettőt az általunk vizsgált kérdéskör – a magyar állam birodalmiasságának a kérdése – tekintetében határozottan szétválasztani, még akkor is, ha ez a magyar történetírásban nem is jelenik meg egyértelműen.
E szétválasztáshoz nagyon jó keretet ad Szabados „kettős államalapítás” elmélete. Szabados abból a tényből indul ki, hogy „a steppei eredetű népek közül csak a magyarság alapított nyugat-európai típusú államot, és fejezte ki annak ismérveit a 11. századtól kezdve a latin nyelvű keresztény írásbeliség fogalomrendszerének keretei között” . Ezt a keresztény államalapítást azonban egy jó évszázadnyi – törzsiként-törzsszövetségiként láttatott – lét előzte meg a Kárpát-medencében, és ezt az évszázadot Szabados a magyarság első állami léteként – a Magyar Nagyfejedelemség évszázadaként – értelmezi, amelyet Szent Istvánnal kezdődően egy második államalapítás, a keresztény Magyar Királyság megalapítása követett.
A kérdés – mely a „magyar birodalmiasság” megértéséhez is támpontokat nyújt – az, hogy miben különbözik tipológiailag e két állam. A szerző ugyanis abból indul ki, hogy Álmos fejedelemségét és István királyságát egymástól eltérő politikai intézményrendszer jellemzi, de mind a két forma egy adott terület lakossága felett tudta érvényesíteni akaratát, ezért mindkettő állam – nem ugyanolyan állam, de szintén állam.
A Magyar Nagyfejedelemség – írja Szabados – steppe-államként képviselte egy évszázadon át Közép-Európában a kora középkori államiság „nem római” alternatíváját. Természetesen, hogy ez valójában állam-e, és hogy miképpen állam, az definíciós kérdés is, annak függvénye, hogy miképpen határozzuk meg az államot. Ami pedig ennek a Szent Istvánt megelőző államnak a lényegét illeti, azt a szerző a nomádállam kifejezéssel ragadja meg. A nomádállam nem nomád állam; a jellemzője az, hogy egy olyan társadalom fölött jött létre, amely a nagyállattartó pásztorkodás mellett a földművelés változatosabb formáit is gyakorolta (erre vonatkozóan a magyar régészet számos leletet feltárt), tehát a Kárpát-medencében a honfoglaló társadalom már nem steppei nomád, hanem „félnomád”, amely mindazonáltal kifelé, az európai politikai kontextus felé keleti nomád arculatot mutat.
Ennek a társadalomnak a politikai uralmi szerkezetét a következő kettősség jellemezte. Egyrészt már nem törzsszövetség volt (amint azt gondolni lehet a „vérszerződés”-hagyomány uralkodó értelmezése alapján), hanem egy erős monarchikus egység alatt élő nép. Másrészt ez az uralmi egység még a régi steppei, „demotikus” népiségre terjedt ki.
A Szent István-i állam-újraalapítással létrejött második magyar állam, a Magyar Királyság eredeti módon vette át az első magyar állam örökségét. Az első ezredfordulón semmilyen hűbéri függés nem létezett, de ezen az alapon mégis nyugati típusú államszerkezet jött létre: kialakult a területi alapú világi és egyházi közigazgatás (vármegye, várispánság, határvár-ispánság, egyházmegye). A nyugati államszerkezet és a hiányos nyugati hűbériség kettőse eredményezte azt, hogy a második magyar államban a királyi hatalom ereje nagyobb volt, mint ahogy az a nyugat-európai viszonyok közepette a Nyugat királyságaiban kialakult. A steppei örökség, a vérségi tekintély és a patrimoniális elv sajátos magyar kombinációja erős magyar központi hatalmat tett lehetővé, amely a kereszténység felvétele után is még sokáig erős keleties jelleget mutatott.
A második magyar állam kezdett tehát neki a politikai térszervezésnek, az etnikailag már többé-kevésbé megszállt Kárpát-medencének. A letelepedéssel és a politikai térszervezéssel való „honfoglalás” különbsége a kulcs ahhoz, hogy a Magyar Királyság birodalmiasságáról fogalmat alkothassunk.
Paradoxona ennek a helyzetnek, hogy miközben a hagyományos magyar historiográfiában a magyarság „honfoglalásának” e két szakasza nem válik világosan szét, a környező népek történetírásában az az ideológiai leegyszerűsítés vált dominánssá, hogy a magyar honfoglalás tulajdonképpen a második szakaszra, a katonailag is támogatott politikai térszervezésre redukálható. A román történetírás meghatározó toposza az Erdélyben terjeszkedő „magyar hódítás”, és amelynek logikai következménye az a népiség-felfogás, amely a kora középkori erdélyi lakosságcsoportok fő belső törésvonalaként az „őslakosok” és a „megszállók”, „bevándorló etnikumok” közötti különbséget láttatja.
A Kárpát-medence frontierjei
Viszont a Magyar Királyság nyugati típusú politikai térszervezése Erdélyben mégis egy multietnikus térség megszervezését jelentette egy geopolitikai nagyrégió határán, ezért a Kárpát-medence területi-politikai rendszerének a kiépítése mindenképpen kapott egy birodalmias karaktert is. Ezt a birodalmiasságot pedig érdemes az említett birodalmi szerkezeti sajátosságok, karakterjegyek – a birodalmi határok és a birodalmi állampolgárság – nézőpontjából vizsgálni.
A feudális Magyar Királyság határvidékei is frontierként működtek, azonban – eltérően a klasszikus gyarmatosító korszak terjeszkedő frontierjeitől – e határzónákban a védelmi funkció dominált, amely aztán határ menti térségi integrációban stabilizálódott. A terjeszkedés híján „megrekedt” frontiertérségekben sajátos, megállapodott életformák konzerválódtak és intézményesültek (például a Székelyföld az Árpád-kor gyepűrendszerében, mely határzónaként a Dnyeper menti kozák határőrvidékkel állítható párhuzamba). A Kárpát-medencétől északra a lengyel állam térszervező teljesítménye volt a meghatározó, a lengyel–magyar határ – a Kárpát-medence északkeleti határa – nagyon hamar stabilizálódott, határövezetté vált, amelynek számos folyóvölgye és hágója az intenzív kapcsolattartás helye lett. Konfliktushelyzetek ugyan alakultak ki, ezeket azonban a 16. században határbizottságok felállításával próbáltak feloldani. A Szepesség betelepítése a Magyar Királyság kezdetén védelmi megfontolással történt, később azonban, a frontier stabilizálódásával a szepességi városok története is a megegyezéses határfenntartást (a határzóna integrációs funkcióját) dokumentálja.
A magyar feudalizmus fénykorára – Nagy Lajos uralkodásától Mátyásig – a Kárpát-medencére nézve egy magyar birodalmi koncepció alakult ki, amely a Werbőczy révén intézményesülő „Szent Korona”-eszme Magyarországát a bekebelezett tartományokkal és az „alája vetett részekkel” együtt birodalomként láttatta. De olyan birodalomként, amely közjogilag regnumként és nem imperiumként határozta meg önmagát.
A hungarus-tudat és a birodalmiasság
A másik szerkezeti karakterjegy, a birodalmi állampolgárság tekintetében érdemes Tilly modelljének inkluzív állampolgárság-típusát figyelembe venni. Erre a típusra nézve a hungarus-tudat megjelenésében kapunk érdekes párhuzamot.
A hungarus-tudat a Magyar Királyság multietnikus térségének olyan integratív identitásmodellje volt, amely az állampatriotizmus egyfajta birodalmias alternatíváját ígérte. Ez az identitás tulajdonképpen két forrásból táplálkozott. Egyrészt van egy polgári forrása, amely főleg a felvidéki városok közegében, egy német–szlovák–magyar – elsősorban evangélikus – értelmiségi közegben alakult ki, s amelynek virágkora az 1690–1770 közötti korszakra esik, és amely egy nagy magyar birodalmi hazához kötődik sejtelmesen (különösebb ideológiai kifejtések nélkül). Jellegzetes alakja ennek a felfogásnak a szlovák–magyar Bél Mátyás evangélikus lelkész, történész, polihisztor. A másik forrása a 18. századra kialakult sajátos nemesi nacionalizmus, amely szakított a magyar függetlenség gondolatával. Ez – Klaniczay szerint – nem ellentmondás volt, mert a nemesi nacionalizmus lényege ugyan a „nemesi nemzet” rendi szabadságjogainak a védelme volt, az viszont nem szükségképpen kapcsolódott össze az ország függetlenségével. A szatmári béke a nemesség rendi jogait csökkentette a Habsburg Birodalomban, de egyben biztosította is országvezető szerepét, amit nagyon jól kifejez a Habsburg uralkodónak felajánlott „vitam et sanguinem”. A nemesi nacionalizmus ezen óvatos akkomodációja, alkalmazkodása a Habsurg Birodalomhoz, a korábban gyűlölt németes szokások átvételében és a divat követésében (a „nájmódi” átvételében) is megnyilvánult – e részleges hasonulás annak nyugtázása, hogy a Habsburg Birodalmon belül helyreállt a középkori magyar állam területi egysége, és ebben a soknemzetiségű országban a nemesség konszolidálta – a Habsburg-ház jóvoltából – a vezető szerepét.
Hogy ennek az újrafogalmazott nemesi nacionalizmusnak a kultúra és a tudomány terén is megvolt a maga távolabbra mutató eredménye, azt Klaniczay foglalja össze: egy újabb szemléletű történetírásban előtérbe kerülnek a magyar nemességnek az ország területéhez fűződő történeti jogai; a jezsuita történetírók ekkor kezdik feltárni a középkori magyar történet forrásanyagát, megjelennek hatalmas történeti összefoglalásaik, és közkinccsé válnak a legrégibb fennmaradt krónikák; előtérbe kerülnek – immár a kor tudományosságának a szintjén – a honfoglalás kérdései, a középkori magyar birodalom történetének a fordulópontjai; a latin nyelv „projektje” mint egyszerre tudományos nyelv és egy újjáalakítandó magyar birodalom államnyelve (ellensúlyozandó a németet és megteremtve egy elitközösséget a soknemzetiségű birodalomban). Mindennek a közös identitásalapja a sajátos hungarus-tudat, mely elvileg az összes magyarországi népre egyaránt vonatkozik a nemesi vezetésű Hungária államterületén.
A hungarus-tudatú polgári csoportoknak és a 18. századi nemesség politikai együttműködésének még a perspektívája is felvillant annak következményeként, hogy a felvilágosodás recepciójának egy rövid szakaszában úgy tűnt, hogy a nemességnek kell a polgárosodás vezető osztályává válnia. De ez egy rövid ideig érzékelhető távlat volt, ugyanis a hamarosan fellépő „romantika és a liberalizmus részben magába szívta, részben maga alá temette a hungarus-tudatot”. Tehát a polgári nacionalizmus győzött végül is, amely már a modern nemzetállami törekvéseknek ágyazott meg.
A magyar birodalom nemzetállami víziói
Ugyanakkor, a nemzetállami képzelet erősödése mellett, és arra alapozva is, egy modernebb birodalmi gondolat is megfogalmazódott. Ez rajzolódik ki Fényes Eleknek, a reformkor jeles közgazdászának és statisztikusának többes Magyarország-meghatározásából. Ő négy különböző Magyarország-meghatározást javasolt: 1) A legszorosabb értelemben Magyarország csak a magyar polgári hatóságok által kormányzott területet jelenti. 2) Az ennél eggyel szélesebb meghatározás Horvátországot és Szlavóniát is magában foglalta, mivel a magyar törvények ezek területén is hatályosak voltak (a horvát és szlavón rendek a magyar országgyűlésbe is elküldték követeiket). 3) A harmadik, még szélesebb definíció Erdélyt is magában foglalta. Bár Erdély semmilyen konkrét intézményében nem kapcsolódott Magyarországhoz, azonban a magyar nacionalizmusnak a 18. század legvégén történő megszületésével egyre szélesebb körben terjedt a nézet, hogy Erdély és Magyarország különállása az oszmán hódítás miatt bekövetkezett természetellenes állapot, amelynek megváltoztatása sürgető feladat. 4) Végül Fényes legtágabb definíciója minden olyan országot magában foglalt, amely valaha – bármely rövid ideig és csak formálisan is – a Magyar Korona alá tartozott: Dalmácia, Bosznia, Szerbia, Bulgária, Galícia és Lodoméria, Havasalföld és Moldva.
E négyes definíció egyértelműen tartalmaz – még ha hipotetikusan is – egy magyar birodalmi terjeszkedési koncepciót. Mögötte azonban nem egy tisztán birodalmi „határtalanság” pax-felfogása rejlik, hanem egy birodalmias nemzetállam befolyása kiterjesztésének projektje, amely történeti előképekre támaszkodik. Fényes második vagy harmadik definíciója szerint a „magyar birodalom” nem volt más, mint egy jelenleg fragmentált, de a jövőben ténylegesen létrejövő magyar nemzetállam víziója. Ez az elképzelt „magyar birodalom” a létező Osztrák Birodalmon teljesen kívül állt; birodalom voltát nem uralkodójának császári címe, hanem önállósága és – a romantikus nacionalisták reményei szerint – kiépíthető centralizmusa adta.
A koncepció hatástörténetét jelzi, hogy – amint arra Hajdú Zoltán rámutat – a dualizmus korától kezdődően a magyar földrajztudománynak az államterülettel kapcsolatos kutatásai egyfajta „birodalmi tudat” jegyében formálódtak.
Újabb fordulópontot e birodalmi tudat fejlődésében Bosznia-Hercegovina okkupációja hozott 1878-ban. Bár a magyar közvélemény bírálta a kormányt, amiért áldását adta erre a megszállásra, az okkupációt követően új nagyhatalmi víziók fejlődtek ki. E mögé most már gazdasági érdekcsoportok is szerveződtek, a magyar reálgazdaság és pénzügyi elit több képviselője, akik a délkelet-európai magyar gazdasági és kulturális expanziót egyfajta, Magyarország számára hasznos informális birodalomépítésként, imperializmusként képzelték el (akár a Habsburg Monarchia keretein belül, akár attól függetlenedve).
Ha az előbbieket kronológiaként próbáljuk összefoglalni, akkor a következő szakaszokat különböztethetjük meg. Az első birodalmi vízió tulajdonképpen a középkori előképek alapján elképzelt nemzetállam széttöredezett részeinek integrációját jelentette. Ez a vízió tulajdonképpen nem is igényelte a birodalom (impérium) fogalmát, a nagy középkori regnum helyreállítását tűzte célul. A víziók második köre már terjeszkedés jellegű volt: azokra a területekre tekintett, amelyekre a középkori Magyar Királyság befolyása kiterjedt (kisebb-nagyobb időszakaszra hűbéri alárendeltség, hódoltatás formájában). E második körből nőtt ki a harmadik Bosznia-Hercegovina okkupációját követően, és amely már érdekalapú terjeszkedési irányt is definiált a Balkán irányába.
Mindhárom szakaszról elmondható, hogy annak a Habsburg Monarchia kései birodalmisága meghatározó kerete volt, és így a Monarchia első világháború utáni felbomlása meg is szüntette e víziók kiindulópontjait.
Bakk Miklós
