– Mit gondolsz, melyik identitásod az ismertebb Háromszéken: a minden eseményen jelen lévő fotós vagy a képzőművész?
– Természetesen az előbbi. Olyannyira, hogy sokszor rám is kérdeznek: foglalkozol még képzőművészettel?

– Jól érzed magad így a bőrödben, vagy örülnél, ha inkább Albert Levente képzőművészt ismernék?
– Jól van ez így, sőt, azt hiszem, belebolondulnék, ha reggeltől estig egy műterembe bezárkózva kellene élnem. Szükségem van némi kötődésre a mindennapi élethez, kell a pörgés, a folyamatos mozgás, az eseményeken való részvétel. A képekhez való viszonyom pedig szinte örökről származik, annak idején a meséskönyvekben először mindig a képeket néztem meg, és később is mindig örültem, ha egy külföldi folyóirat, jó minőségű könyv került a kezembe. Nagyon korán elhatároztam, hogy ezen a területen én kérdezek, leckét pedig soha nem mondok fel. Legyen és maradjon meg nekem ez a teljesen szabad világ, ami ha tetszik valakinek, jó, ha nem, nem. Az iskolát nem igazán szerettem, őszintén szólva inkább az osztálytársaimat kedveltem, a szigorú mikós szellem nekem nem jött be.

– Édesapádat, Albert Ernőt generációk egész sora a mikós szigor és tartás megtestesítőjeként ismerte és tisztelte. Otthon fogasra akasztotta azt a bizonyos szigort? Illetve voltak abból fakadó „meccseitek”, hogy egy iskolaigazgató esetleg szerette volna az eminensek között látni a fiát?
– Nem nagyon, és ha igen is, az enyhébbik fajtából. Néhány éven át sportosztályos voltam, estére kerültem haza edzésről. Előfordult, hogy megkérdezték otthon, tanultam-e, de nagyon ritkán. Apám nem próbálta rám erőltetni a maga irodalommal, népi kultúrával kapcsolatos érdeklődését, elkötelezettségét. Egyszer-kétszer merült fel csupán, hogy ha már képzőművészettel foglalkozom, miért nem a népi kultúrával, mire azt mondtam, hogy tulajdonképpen nekem az avantgárd is népi kultúra. Az egyetem filológia szakára való próbálkozásom is inkább oda vezethető vissza, hogy semmiképpen sem akartam valami reál tantárggyal kapcsolatos pályával próbálkozni. A képzőművészeti egyetemre jelentkezés már csak azért sem kerülhetett szóba, mert eszem ágában sem volt végigcsinálni a klasszikus leckéket. Persze szívesen hallgattam itthon a képzett művészeket, Baász Imrét, Kiss Bélát, előbbivel azonban ritkábban lehetett beszélgetni, mert sokat dolgozott. Ütő Guszti viszont mondta magától is, gyakran találkoztunk, ő nagy élményként élte meg a marosvásárhelyi művészeti líceumot. Ilyen körülmények között mindenekelőtt úgy próbáltam berendezni az életemet, hogy legyen munkahelyem, ne kelljen a szülők nyakán élnem, mellette pedig rajzolhassak. És mivel nem bírtam a bezártságot, egy ideig a kirakatrendezés mellett kötöttem ki, aztán laboráns lettem a Mikóban.

Rozsdasereg, installáció. Albert Levente alkotása

– A fotózás hogyan jelent meg az életedben?
– Katonaság után vettem az első fényképezőgépet, de már a laboránskodás három esztendeje alatt fotóztam, csoportképeket készítettem, s csináltam én sok mindent, még zeneszolgáltatást is. Gajzágó Márton hívott fotózni a helyi laphoz, a Megyei Tükör korszakából egy évet kaptam el, mire megtanultam gyárcsarnokot fényképezni, már nem volt szükség rá. A fotóriporterkedéssel viszont közelebb kerültem az újságíráshoz, amire mindig is irigykedve tekintettem. Persze azt hittem, sokkal több szabadidőm lesz, úgy képzeltem, amikor kedved van, írsz, ha kedved van, fényképezel. Ami épp úgy nem jött be, ahogy az első fotós munkám sem. Kicsit a szenzációkeresés is hozzájárult: valaki felgyújtott – vagy felgyúlt magától, nem tudom – egy nagy mennyiségű autógumit. A Kőrösi Csoma Sándor utcában találkoztam Ütő Gusztival, az ő Trabantjával mentünk ki a helyszínre, az Olt mellé, a gyárakkal átellenben lévő gödörbe. Legalább egy filmet elkattogtattam, nagy buzgalommal vittem fel a szerkesztőségbe, bár még nem voltam alkalmazott. Aztán egy hét múlva valami kis szöveggel megjelent egyetlen képem, a képaláírás azt hangsúlyozta, hogy milyen gyorsan dolgoztak a tűzoltók. Elég lehangoló élmény volt, hogy senki sem örül a szenzációnak, mondtam is magamnak, ha ez sem érdekli az újságot, akkor mi a fene érdekli?

– Azt ki érte el, hogy az asztalfióknak szánt grafikák, egyéb, nehezen meghatározható műfajú alkotásaid napvilágra kerüljenek?
– Mindenekelőtt néhány osztálytársam, barátom impulzusa indította el bennem a képzőművészet iránti érdeklődést, ami annyira lekötött, hogy sokszor tanulni se tudtam. Sokáig valóban abban a hitben csináltam, hogy csak magamnak dolgozom, soha nem álltam volna a nyilvánosság elé, ha ők nem ösztökélnek. Konkrétan Baász Imréhez köthető a színre lépésem, aki 1986-ban meghirdette A madár elnevezésű témaelemző kiállítást. Néhai kollégám, Bogdán László készített vele egy beszélgetést, amiben körülbelül így szerepelt a következő mondat: nehogy valaki nekem meggyökeresedett, unalmas, kiállításra szánt tanulmányt hozzon a madárról. Nekem voltak valamilyen gyűrött madaraim, lehet, hogy lököttség, gondoltam, lehet, hogy nem is grafika, lehet, nem is képzőművészet, de elmentem hozzá, elmondtam, mire ő: lehet, az nem is rossz. Van hátra két hét, mondta, készíts még néhány ilyen gyűrött madarat. Amúgy az anyag miatt voltak gyűröttek, mert indigóval, nyomatokkal és olajfestékkel vegyített valamikkel kísérleteztem. Baásznak arra a mondatára is emlékszem, hogy na, most egyet veszek be, a következőre majd kettőt. Ő akkoriban került Szentgyörgyre, én a Kalevala illusztrálása kapcsán szerettem meg nagyon és az Ady-illusztrálások révén. Nagy példakép volt.

A forradalom Sepsiszentgyörgy főterén 1989 decemberében. Albert Levente felvétele

– A saját képzőművészi pályádon milyen korszakokat tudsz meghatározni?
– Elsősorban hosszú sorozatokat készítek, amelyek inkább anyaghasználatban módosultak. Kezdetben voltak tehát a gyűrött madarak. Utána jött az indigó-pasztell keverék, és elmozdultam a figurativitás felé is. Ott már bejött a fotó, mozgásokat akartam rajzban és nyomtatásban is reprodukálni, ugráltattam mindenféle ismerősömet, hogy mosódjon be a kép, egy ilyen bemosódó képből lett egy nagy oszlop. A 2011-es Rozsdasereg mondhatni véletlenül keletkezett. Már akkor is fotogramokat akartam, s kint felejtett fémekkel raktam ki. Ennek negatívként kellett volna kijönnie, nedvességet kapott, úgy ragadt rá a rozsda, amitől aztán azt hittem, valami újat fedeztem fel. Ezek a korszakváltások legfeljebb egy sorozat erejéig érvényesek, tudatos egy-egy nagyobb motívum, de inkább a spirálok és párhuzamos vonalak váltogatják egymást, az árnyékok, aztán a gyűrődés. Időnként átmegy teljesen absztrakciókba, máskor marad egy emberi árnyékra utaló figura, majdnem visszatérve az állandóan adott emberi árnyékhoz. Egy-egy emberi alak megy a végtelenségig, amíg bírja, amíg még élek.

– Fotós műfajban felülmúlható az 1989-es eseményeken készült képek élménye?
– A változás erkélyről készített képe örök élmény marad, teljesen különálló kategória, még ha technikailag nem is tökéletes. Felmentem a park sarkán lévő tömbház tetejére, tökéletes célpont voltam, szerencsére nem került sor lövöldözésre. Nem a legszebb képek, nem is a legjobbak, de olyanok, mint egy történelmi film. Nem a tisztaságról szólnak, de nem is nyugodt, vidám körülmények között készültek. Abban sem voltam biztos, hogy lesz-e másnap lap egyáltalán. Végül is lett. Az már az én magáncsalódásom, hogy a forradalom mégsem értem tört ki. Pedig egy pillanatra őszintén azt hittem, értem van az egész, hogy onnantól kezdődik az életem.

Albert Levente

Fotós-képzőművész, 1959. május 14-én született Csíkkarcfalván. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1978-ban. 1988 óta a Háromszék című napilap – illetve elődje, a Megyei Tükör – fotóriportere. 1986 óta rendszeresen állít ki hazai és nemzetközi tárlatokon vegyes technikával készült grafikát, installációt, festményt. A Román Képzőművészeti Egyesület (1996), a franciaországi Soleil de l’Est Egyesület (2012) és a Barabás Miklós Céh (2017) tagja. Művei hét egyéni kiállítás és több mint 30 csoportos kiállítás keretében jelentek meg világszerte. Nős, egy fiú édesapja.