Az elmúlt napokban elemzések tömkelege látott napvilágot, melyben a sokkoló választási eredmények okait igyekeztek feltárni politológusok, újságírók, szociológusok, és abban konszenzus alakult ki, hogy rendszerellenes szavazás történt. A jelenlegi politikai osztállyal, hatalmi elittel szembeni elégedetlenség, a kiábrándultság, bizalmatlanság, keserűség, csalódottság, a düh vezetett oda, hogy egy szélsőséges jelölt hatalmas előnnyel végzett az élen. Ezt a megállapítást vitatni szinte lehetetlen, ugyanakkor túlságosan leragadnunk sem érdemes a jelenség okainak boncolgatásánál most, amikor szűk kilenc napunk maradt arra, hogy valamiképpen elkerüljünk egy olyan mértékű összeomlást, amely mindannyiunk életét fenekestül felboríthatja. A május 18-i választás ugyanis nem politikai ügy, nem egyszerű választás: egzisztenciális kérdés, a tét az, hogy életünk az eddigi formában folytatódhat-e, családunk számára van-e még itt jövő, saját szülőföldünk otthonunk lehet-e még.

Anyák napján tartották a választás első fordulóját: hány meg hány édesanya mondta most is, mint oly sokszor az elmúlt évtizedek alatt, hogy nem magukért, hanem gyermekeikért tartják fontosnak a szavazáson való részvételt. Mint ahogy egész életükben azért dolgoztak, azért küzdöttek, vállaltak áldozatot, hogy gyermekeiknek jobb életük legyen, mint nekik volt. Nem dühből, hanem szeretetből cselekedtek. Nem panaszkodtak szüntelen, nem sírták tele a Facebookot azzal, hogy milyen mostoha a sorsuk, milyen szörnyű ez az ország, nagy a szegénység, rossz itt minden. Tették a dolgukat, keltek korán, mentek munkába, nevelték a gyermekeket, megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a valóban nehéz körülmények között is szeretettel öleljék körül őket. Pedig több okuk lett volna a panaszra, mint nekünk ma, hiszen olyan korban éltek, amikor a háború nem a szomszéd országban dúlt, hanem a sajátjukban, nem amiatt átkozódtak, hogy a család második autója utáni adó milyen magas, netán nincs szabad parkolóhely, hanem a napi betevő előteremtése is kihívás volt. És nekik az sem adatott meg, ami most azért mindannyiunk számára elérhető, hogy ha már annyira elégedetlenek vagyunk, egy jobbnak vélt országban szabadon vállalhatunk jobban fizetett munkát – hiszen Ceaușescu diktatúrájában az utazás is tilos volt.

Két héttel anyák napja után talán még nem lenne túlságosan megkésett ajándék, ha az időközben felnőtté, talán édesanyákká, édesapákká vált gyermekek is valami ilyesmit tartanának szem előtt. Ha a szavazás napján magatartásunkat nem a düh, a csalódottság, a keserűség irányítaná, hanem egyszerűen édesanyánkra, nagymamánkra gondolnánk kicsit. Egyszerűen arra a levesre, süteményre, amit egyedül ő tud vagy tudott úgy elkészíteni, ahogy senki más, vagy továbbgondolva kicsit: az anyai áldozatvállalásra, az eltökéltségre, hogy a legnyomorúságosabb, legnehezebb körülmények között is lehet otthont teremteni, a legvadabb viharokat is meg lehet szelídíteni, a csendes, mégis megingathatatlan elhatározásra, hogy a világ leghatalmasabb és leggonoszabb urai sem dúlhatják fel a családi fészket, ha ott az anyák ölelő karja. Arra a megingathatatlan ragaszkodásra szülőföldünkhöz, mely egyszerre jelent támaszt, és nyújt vigaszt, ha, miként most, baljós felhők gyülekeznek, sötét idők közelegnek.

Ha tíz nap múlva valamicskét megőrizve a gyermeki szívből: örömmel, őszinte bizakodással, hálával tudunk édesanyánkra, nagymamánkra gondolni, akkor egészen biztosan nem marad senki távol az urnáktól. És akkor egészen biztosan elegen is leszünk.

Fotó: Albert Levente