„Az akkor javarészt Udvarhely vármegyéhez, annak Oklándi járásához tartozó Erdővidék életében jelentős változás következett be 1916. augusztus 27-én a román katonai betörés következtében, mely az osztrák–magyar hadvezetést és közigazgatást teljesen váratlanul és felkészületlenül érte” – mondta bevezetésképp az előadó.

Kiürítési rendeletek. Menni vagy maradni?

A nagy kapkodásban a hatóságok már augusztus 30-án kiadtak egy kiürítési rendeletet, amely arról szólt, hogy a 17 és 55 év közötti férfiaknak az ország belső területeire kell vonulniuk. Az első rendeletet aztán szeptember 15-én egy második követte, amely már a vármegye teljes lakosságának elmenekítéséről rendelkezett, és elrendelték a vármegye teljes állatállományának elköltöztetését is.

Szerencsére az emberek már akkor sem bízták teljes mértékben magukat a hatóságokra, ráadásul Erdővidéken szeptember közepén már itt volt a román katonaság, aminek következtében csak a lakosság mintegy 20–30 százaléka menekült el. „Ilyen szempontból Erdővidék jobban járt, mint a vármegye nyugati fele, ahonnan a lakosság 50–60 százaléka eltávozott” – mondta az előadó. A nagy kérdés az volt, hogy ki mit választ: a menekülést vagy az otthonmaradást? Az otthon maradás ugyanis azt jelentette, hogy bárki ki lesz téve az idegen katonaság kénye-kedvének, ám a menekülés is sok bizonytalanságot felvetett. Hova meneküljenek? – tették fel az emberek a kérdést.
Udvarhely vármegye menekültjei számára a hatóságok Szolnok vármegyét jelölték ki mint menekülési helyszínt, de ténylegesen csak a menekültek fele került ide, a többiek rokonokat, barátokat kerestek meg, és nem feltétlenül tartották be a magyar–osztrák hatóságok utasításait.

A hatóságok a menekülési útvonalat is meghatározták, mely érintette a Segesvár melletti Héjjasfalvát, de már itt is gubancok akadtak. Az emberek reménykedtek ugyanis, hogy itt vonatra szállhatnak és úgy folytathatják tovább az utat, de nem így történt. A vonatok az elit, a gazdagok számára voltak fenntartva, a többségnek csak a két lába vagy jobb esetben az ökrös szekere jelentette a megoldást.

Bár, mint a süllyedő hajón szokás, itt is megszabták a rendeletek, hogy az elöljáróság utoljára menekül el, de ez sem így történt, sőt, ők féltették legjobban az irhájukat – derült ki a levéltári adatokból. A bardoci Jancsó Gyula jegyző például már augusztus 31-én elmenekült, amiért azzal vádolták, hogy a közösségét magára hagyta. Meg is rótták ezért. A lelkészek közül is egyedül csak a vargyasi lelkész maradt otthon – tudtuk meg.

Nem csak a román katonaság fosztogatott

Általánosan fennmaradt történelmi nézet, hogy 1916-ban jött a román katonaság és kifosztott mindent, de nem egészen így volt, mert a levéltári adatokból az derül ki, hogy többen is fosztogattak. Fosztogatott a menekült, aki átvonult egy adott településen, Erdővidéken például más átvonuló háromszékiek. Fosztogatott a visszavonuló, a saját osztrák–magyar hadsereg is. A székelyderzsi unitárius lelkész leírta például, hogy őt bosnyák katonák parancsolták ki a hálószobájából, akik mellesleg levágták az összes tyúkját, a disznóját pedig elhajtották. Aztán fosztogattak az otthon maradottak is, abból a megfontolásból, hogy az elmenekült szomszéd javai miért kerüljenek a román katonák kezére, amikor ők is szert tehetnek azokra, még mielőtt a románok odaérnek. Persze, fosztogatott a román hadsereg is, de ugyanakkor az is tény, hogy később, a román hadsereg kiűzése után érkező osztrák, magyar, német katonák is úgy viselkedtek a helyiekkel, mintha ellenséges területen lennének.

„Ezeknek a dolgoknak a következtében megrendült a helyi emberek hite a saját közigazgatásban, a lelkészekben és a tanítókban is, akiket ráadásul rekvirálásra (háborús időkben javak lefoglalása a hadsereg számára – szerk.) is felhasználtak később. És nem utolsósorban megrendült az embereknek a hadseregbe vetett bizalma” – részletezte a történész.

1916-ban Székelyföld az élelmiszer-tartalékai mellett elveszítette állatállományának jelentős részét is, aminek következtében a menekültek visszatérését decemberben leállították, a többség csak a következő évben, 1917 tavaszán, nyarán tért haza. Érdekesség, hogy a román betörésnek tudható be a székelyföldi szarvasmarha-állomány kicserélődése is: a szürke erdélyi fajta helyét átvette a pirostarka.

Lopkodással kezdődött a szétesés

„Levéltári forrásokban mintegy 300 büntetőjogi eljárásra is akadtam ebből az időszakból” – mondta Gidó Csaba. A fennmaradt okiratokból kiderült, hogy az időszak törvénytelenségeinek többségét az itthon maradt nők követték el. Hogy mi mindent loptak az üresen maradt házakból? Többek között bibliát, kávédarálót, kolbásztöltőt, könyveket és majdnem mindent, ami mozgatható volt. Nem azért, mert annyira szükségük lett volna ezekre a tárgyakra, hanem inkább a „valamikor ez még jó lesz valamire” elv alapján loptak el szinte mindent az üresen maradt házakból.

A következő évben hazatérő menekültek aztán csodálkozva fedezték fel konyhaasztalukat, tehénvakarójukat a szomszédnál, és „el lehet képzelni, milyen közösségi, jószomszédi viszonyok alakultak ki azután a településeken” – mondta az előadó. „Igazából ekkor kezdődött el az addig ismert székely rendtartó falu szétesése, hanyatlása” – vonta le a következtetést Gidó Csaba történész.