László Zsuzsa
A félelem lehangoló érzés, melyet egy általunk észlelt fenyegetés kelthet bennünk. A félelem szinte mindig jövőbeli eseményekhez kapcsolódik, mint egy folyamatosan romló helyzet vagy egy szituáció folytatása, ami elfogadhatatlan.
Nem én vagyok ilyen okos, a Wikipedia mondja. Nem vagyok én a világ legbátrabb embere sem, de fölöslegesen félni nem szoktam. Megijedni, szorongani és akár butaságok miatt bepánikolni már gyakrabban. De ezek nem tartósak, néha nevetségesek is, és messze állnak az igazi félelemtől. Most viszont igencsak elkezdtem félni. Úgy istenigazából.
Hogy mi okozza szűnni nem akaró félelmemet? Hát a választás körüli borzadály, a fejünk fölött nagyon sötéten gyülekező veszélyes felhők. Ez a rettentő félelem döbbenettel, dühvel, és ami még rosszabb, a tehetetlenség, kiszolgáltatottság érzésével párosul. Jut eszembe, hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem igazán szoktam félni. Van, amitől mégis, és az a betegség. Mert igen gyakran az is tehetetlenséggel és kiszolgáltatottsággal jár. Igazából minden egyébre, a legnehezebbnek látszó problémákra is kerülhet megoldás, a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetből is fel lehet állni. Eddigi életem legalábbis ezt igazolta. De a kiszolgáltatottság okozta tehetetlenség már túlmutat a szorongáson. Az már igazi, tartós félelemmel jár. És én napok óta egyre jobban félek.
Persze sejtem, ezzel a félelemmel sem vagyok egyedül. De ez valahogy nem vigasztal, és a dühömet sem oltja. Mert vajon megtettünk mindent, hogy kivédjük ezeket a kicsit sem veszélytelen felhőket? Hogy ki milyen meggondolásból – vagy inkább felelőtlen meggondolatlanságból – legyintett, vonogatta a vállát, azt én nem tudhatom. Hogy hányan vannak, akik elfásultságra hivatkozva hagyták, hogy menjen, ami megy, azt sem tudhatom. Hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy két másodpercig nem merült fel bennem is hasonló gondolat. Évek óta, most először. De hál’ istennek csak két másodpercig tartott, és aztán összekaptam magam. És az enyhe kifejezés, hogy haragszom azokra, akik nem tették meg. Nem szoktam politikai akármik miatt embereket leírni, hőbörögve kapcsolatokat felszámolni, mert úgy gondolom, hogy sok más, fontos téglája lehet a kapcsolatoknak. Eddig nem engedtem meg magamnak, magunknak az értelmetlen rombolást. Most érzem először, hogy nem tudnék megbocsátani azoknak, akik nem tesznek meg mindent, ami még megtehető. Ha még megtehető. Nem szeretnék egy hátizsákkal a holdra indulni, mert már ott is jobb lesz. Az a sanda gyanúm, hogy azon az űrutazáson azok is tolonganának, akik most okoskodva, fanyalogva nem tettek, tesznek semmit. Hogy kinek fáj vagy nem, ha részemről nincs bocsánat, kicsit sem érdekel.
Túlságosan dühös vagyok, és ami még rosszabb, félek.
Fotó: Albert Levente
