Csakhogy 1992 elején, az akkori önkormányzati választásokat követően Kolozsvár polgármesteri székét elfoglalhatta a szélsőséges Gheorghe Funar. Addig tanárként tevékenykedett az állatorvosokat, állategészségügyi szakembereket képző egyetemen, de primitív, nacionalista vonásai tagadhatatlanok voltak, sugárzott belőle a magyargyűlölet, az indulat és az ostobaság. Egész lénye visszataszító volt, mégis megválasztották. Valójában egy nacionalista hullám emelte a magasba, ugyanis mind Kolozsváron, mind Erdélyben erősödött a Vatra Românească kulturálisnak mondott, de szélsőségesen magyar- és idegengyűlölő szervezet, a Funart is felemelő, akkoriban szintén erősödő Románok Nemzeti Egységpártjának (PUNR) egyik mellékága.

Kéz a kézben a magyargyűlölet bajnokai: Gheorghe Funar (balról) és Corneliu Vadim Tudor (jobról) 1998. november 16-án. Fotó: Agerpres / Adrian Martalogu / Arhiva

Funar szélsőségessége, gyűlölködése közismert, mégis mostanra elfeledettnek tűnik, noha a kolozsvári precedens intő jel lehetne az ország számára. Még a város padjait is nemzeti színűre festették, ám ennél sokkal fontosabb, hogy megmérgezte a közhangulatot, felfokozta a gyűlöletet a magyarok, a kisebbségek ellen. Toxikus polgármestersége 2004-ig tartott, ám még azután is éveknek kellett eltelni ahhoz, hogy valamelyest átalakuljon, normalizálódjék a kolozsvári – Erdély fővárosa! – közhangulat, hogy a város valamelyest kigyógyuljon e betegségből. Ennek első biztosan látható jele, hogy 2010-ben első alkalommal tarthatták meg a Magyar Napok rendezvénysorozatot a kincses város szívében. Funar uralgásával Kolozsvár két évtizedet bizonyosan elveszített.

De vissza 1992-be: akkoriban a Mikó-kertbéli (Haşdeu néven emlegették akkoriban) nyolcas bentlakásban laktunk, harmadmagammal. Ugyanazon az emeleten állategészségügyis diákok is tanyáztak, akik már Funar megválasztását követően harsányan és gyűlölködve ordítoztak örömükben, általában zajosak voltak és visszataszítóan viselkedtek. Velünk sem voltak bizalomgerjesztőek, sőt, következetesen és érzékelhetően furcsán néztek ránk. Aztán az egyik nyár eleji estén, éppen vizsgaidőszakban voltunk, a következő napi vizsgára készültünk, amikor kimentem a mosdóba és hirtelen összetalálkoztam az egyik duhajjal. Rám ripakodott, valamiképpen rám is támadt, megüthetett, már nem emlékszem. Kihúzódtam, berohantam a szobába, bezártam az ajtót. Akkor csak kettesben voltunk Z. barátommal. Másodpercekkel később a begerjedt, termetes duhaj berúgta az ajtót és berontott hozzánk. A mozdulata, ahogy berúgja az ajtót és megjelenik, még most is előttem van. Ütések következhettek, ám hogy mi és hogyan történt, már nem emlékszem, védekezésre sok esélyünk nem volt. Aztán a bevadult, ittas huligán elment, talán társai cipelhették el. A következő napi vizsgán a tanársegéd Z. barátomtól értetlenkedő kézmozdulattal kérdezte, mi az a lila folt a szeme körül? Mire ő szintén kézmozdulattal jelezte, fanyar humorral, hogy kapott egyet.

A történtek a geológia egyetem – ahová mi is tartoztunk – vezetésének tudomására jutottak. (A tanári karhoz akkor két, a Vatra Românească zászlaját lengető tanár is tartozott.) Csupán egy kisebb, formális ügy lett belőle, valamiféle békítőnek nevezett beszélgetésen Z. barátom tudomására hozták a tanárok, hogy a közös cél az, hogy a diákok egymást segítve, békésen éljenek. Z. megköszönte az értékes útbaigazítást, és jelezte, lennének oly kedvesek elmondani ugyanezt a szobánkba betörő huligánnak is. Egyéb nem történt. Pár hétig még a bentlakásban laktunk, úgy alakult, hogy több napig egyedül maradtam, csak este mentem haza, és ilyenkor az asztalt az ajtó elé toltam és az ágyam mellé tettem a geológuskalapácsomat. Többre nem emlékszem, fojtogató időszak lehetett. 1992 őszén albérletbe költöztünk.

Évekig, talán évtizedekig nem is gondoltam erre, ám most újra elevenné vált ez a dohos, a gyűlölködő nacionalizmushoz kapcsolódó keserű emlékem. Szorongok. És nem szeretném, ha újra hasonlókat kellene átélni, átélnünk, ezért vasárnap a magyargyűlölők, a vasgárdista-legionárius-szuverenista diktatúra ellen szavazok.