Húsvét előtt, amikor éppen a négynapos marosvásárhelyi kiruccanáshoz csomagoltunk, kiderült, nem csak arra kell odafigyelnünk, hogy mindhárom gyereknek legyen több rend, különböző alkalomhoz illő ruhája és cipője.
Az utolsó percben hívta fel nagy fiunk a figyelmünket, hogy két osztálytársával együtt benevezett a Bod Péter Megyei Könyvtár által szervezett Indul a könyvcsata! irodalmi olvasójátékra, s neki most azon nyomban kell Zágoni Balázs A csillag és a százados című regénye.
Első ötletként azt néztük meg a könyvtár online oldalán, megvan-e, kölcsönözhető-e a könyv. Igen, több példányban is ott az állományban, de most mindegyik ki van adva. Természetes, hiszen éppen versenyolvassa megannyi diák.
Az utazást megelőző szaladásban mi, felnőttek nem értünk rá a könyvvásárra, de elég nagy a gyermek, kezdett felnőni, szívesen jár egyedül a városban, menjen hát ő. Ment, s érkezett bő óra múlva szomorúan: hiába járt a Gutenbergben, a Diákboltban és a LibriM-ben is, éppen sehol sem kapható. Riasztottuk tehát Marosvásárhelyen Nagymamát. Nagyi a megszokotthoz képest hamarabb indult napi bevásárlására, már hazafelé tartott, s kicsit el is fáradt, de ez nem tántoríthatta el, minden tiltakozásunk ellenére gyorsan visszafordult könyvet keresni. Mert ilyenek a nagymamák, nem engedik, hogy unokájuk bármiben is hiányt szenvedjen. Az esti telefonhíváskor derült ki, hiába tüsténkedett, ő sem járt szerencsével. Végül megérkezésünk után, az első sétánk közben mi, a szülők vásároltuk meg a vészkorszak idejét megidéző könyvet: a főtéri katolikus templom melletti Gutenbergben a kedves eladó hölgy szempillantás alatt leemelte a polcról, s adta kezünkbe a még nyomdaillatos kötetet.
A gyermekek kedve szerint alakuló, játékkal és megannyi élménnyel teli délelőttöket követő pihenőórákban és este, lefekvés előtt az olvasás volt nagyfiunk szórakozása; a vonattal hazafelé tartva már arról mesélt, milyen a könyv vége, s mi az, ami igencsak megérintette kicsi lelkét. Minden napra jut valami, ezért kicsit elfelejtődött a történet.
A májusi szeszélyes időjárás elől menekültünk, amikor a főtér kellős közepén fiamnak az jutott eszébe, hogy – természetesen szintén azonnal – készítsünk fényképet a Sugás előtti botlatókőről. Mert az is az olvasójáték feladatai közé tartozik. A Tanci elmondta nekik, hol találhatóak az iskolához közeliek, maguk közt felosztották, ki melyiket örökíti meg. Ez a főtéri talán nem volt a megnevezettek közt, de miért ne legyen eggyel több? – kérdezte.
Miközben telefonnal, s nem a legjobb fényviszonyok mellett igyekeztem az 1943-ban Ukrajnában elhunyt Féder László és keresztény édesanyjuk mellől elhurcolt és Auschwitzbe küldött gyermekei, Vilmos, Károly és Miklós emlékét őrző, kockakő méretű táblát megörökíteni, valaki megérintett. Meglepetten vettem észre, Rosner Herman, a helyi zsidóság talán legismertebb tagja az. Bemutattam fiam, pár szóban elmagyaráztuk, miért kell a fénykép – s onnan csak a legénynek mesélt. Kicsit a helyi zsidóságról, a napokban a Holokauszt Emlékparkban diákok részvételével tartott megemlékezésről – felhívta figyelmünk: ha még nem tettük meg, olvassuk el Szekeres Attila lapunkban megjelent, eseményről szóló tudósítását! –, kicsit a Sugás Áruházról, melynek építése az ő nevéhez is fűződik, s úgy általában az emléktáblák fontosságáról. Látszott, szívesen beszél, idéz fel eseményeket, igazít útba.
Másnap szintén főtér, egy közeli kávézó teraszán kisebb hivatalos megbeszélés egy ismerőssel, a környezetre kevésbé figyelünk, igencsak váratlanul ér, hogy valaki odalép, megérinti a karom, s úgy futtában odaszól: Nagyon szép dolgot tett a tegnap, amikor fiát tanította – mondotta. Ocsúdni sem volt időm, Rosner Herman már méterekkel tovább járt.
Csak találgathatom, de meggyőződésem, igazam van, mikor azt gondolom, ez a két apró gesztus kimondatlan nagy köszönet volt Rosner Herman részéről. Nem számomra, hanem számunkra. Arról szólt, mennyire jólesik közössége maradékának, hogy mi, magyarok nem felejtettük el teljességgel, valaha itt, közvetlenül mellettünk – az említett Féder László esete mutatja: velünk együtt – éltek, mindennapjaink részei voltak. Most, amikor ismét oly közel vagyunk ahhoz, hogy a kirekesztő, szélsőséges eszméket hirdetők kerüljenek hatalomra, különösen fontos emlékezni, emlékeztetni, tanulni a múltról – és megköszönni egy mégoly aprócska gesztust is.
A szerző felvétele
