Miközben az utcát járja, ismerősökkel találkozik, olvas vagy filmet néz ezernyi inger és élmény éri, azok némelyikéből vissza-visszatérő gondolatok születnek, melyek aztán sokáig érlelődnek. Általában húsz-harminc gondolat fogalmazódik egyszerre, de ezek nem mindegyike lesz befejezve. Megtörténik, útközben elsilányul, nem gyarapszik tovább, de ezeket nem is szabad erőltetni, kell hagyni veszni őket. A megmaradókhoz apránként hozzátesznek a vasárnapi istentiszteletek készülődései, a templomi gyülekezet hangulata és a hívő emberek visszajelzései is. A néhány sornyi jegyzetek idővel szinte soronként bővülnek szószéki beszéddé. A kötetekbe került írások ezen istentiszteletek alatt elmondottakon alapszanak – vallotta Czire Szabolcs.

„Amikor az unitárius vallás kialakult, és a maga dogmatikai, teológiai hittételeit rögzítette, nem épített hozzá diskurzust, nem épített hozzá nyelvi megformálást. És ez szerintem a nagy lelkészeknek is az egyik nagy kihívása: értjük azt, hogy hova kell eljutni teológiai, hittételi szempontból, mi az, amit hiszünk, miért úgy hisszük, de mi a nyelvezet mögötte? Mi az a hangnem, amikor egy ember beleolvas egy szövegbe, és azt tudja mondani, hogy biztos unitáriusok írták? Tehát az a diskurzus nem került mögéje, mint olyan. A nyelvi megformálásnak a kultúrája nem épül föl olyan szinten, ahogy felépülhetett volna ahhoz, hogy közvetíthetőek legyenek ezek az eszmék megfelelően. Vagyis az egyházunk előtt, a teológiánk előtt ott áll minden lelkész felé is ez a meghívás, hogy próbáljuk meg az eszméink mögé a diskurzust megépíteni. És ezek a könyvek egyfajta javaslat, egyfajta kísérlet erre” – mondotta Czire Szabolcs.