A gombaszezon kezdetét jelentő hónapnak vannak hagyományos vendégei, amelyekre kisebb-nagyobb mennyiségben minden évben számíthatunk (mezei szegfűgomba, májusi pereszke, tövisalja, sárga gévagomba, nagyspórás csiperke, pisztricgomba stb.), azonban egy kis szerencsével olyan fajok is keresztezhetik utunkat, amelyekre nem feltétlen jellemző a májusi termőidő (hamvas tinóru, szürke tölcsérgomba, lila és lilatönkű pereszke, hogy csak párat említsek a Sepsiszentgyörgy könyékén is fellelhető fajok közül). Rajtuk kívül belebotolhatunk olyan fajokba is, amelyek májusban kezdenek el teremni, de ekkor még ritka madarak. Közéjük tartozik a fehér tarlógomba.
Fehér tarlógomba (Leucoagaricus leucothites)
Közepes termetű faj, kalapjának átmérője ritkán haladja meg a 10 cm-t. Alkata az őzlábnak és a csiperkének ötvözete, fiatalon egyöntetűen fehéres vagy halvány krémszínű. Kalapbőre selymes, finoman nemezes, lehúzható. Lemezei sűrűek, a tönk körül gyűrűbe összenőnek, fiatalon fehéresek, majd rózsaszínesek. Tönkje a kalapból csuklósan kifordítható, karcsú, hengeres, üregesedő, töve általában kissé bunkós. Vékony, hártyás gallérja jobbára elmozdítható. Húsa a kalapban puha, a tönkben szálas, fehéres, színét nem váltja, kellemes ízű és szagú.
A városban elég gyakori. Míg kinn a mezőn, legelőn gyakran seregesen is megjelenik, addig az urbánus környezetben egyedül vagy legfeljebb másodmagával terem. Mindenütt a füves, nyíltabb helyeket keresi. Tűri a bolygatást, aránylag frissen gyepesített övezetekben is megjelenik. Megtaláltam mind a belvárosban, mind a peremzónákban.
Kalapja ehető, ízletes, népszerűsége mégis messze elmarad a csiperkefajokétól. Kevesen gyűjtik, a legtöbb gombász mérgezőnek vagy legalábbis gyanúsnak tartja. A város melletti legelőn egyszer engem is megszólítottak, hogy ne nyúljak azokhoz a „mérges fehér csiperkékhez”, hacsak nem akarok kórházba kerülni.
Máskülönben jogos az ilyen figyelmeztetés, főleg az erdőszéli példányok esetében bizony óvatosaknak kell lennünk. Ezek összetéveszthetőek több mérgező gyökérkapcsolt fajjal. Köztük van a gyilkos galóca fehéres színű változata is. Nagyon hasonlít rá a csipkés őzlábgomba is, de szerencsére ez utóbbi ehető, hasonló kulináris értékű faj.
Nekem egyik kedvencem, talán azért is, mert gyerekkori emlékeimbe itatódtak sepsibükszádi nagyszüleim meséi a hajdani, aratás utáni „tollógomba”-bőségekről. Érdekes, ők abban az időben már ismerték és gyűjtötték, főleg, mikor a mezei munkából hazamenet útjukba esett. Ez a bőség már nem volt jellemző a 70-es, 80-as évekre, de azért akkor is került tarlógomba. Igaz, májusban kevésbé, inkább nyáron hozott olykor Róza nagymamám párat, gondosan a kötényébe fogva. Akárcsak a csiperkéket, megsütöttük a fűtő szélén. Ma is fel tudom idézni kellemes ízét.
Napjainkban a szántóföldeken már ritkábban találok fehér tarlógombát, az egyre intenzívebb vegyszerezés kiszorítja innen. Azonban még nincs veszélyben, egyelőre a kaszálókon, legelőkön, gyümölcsösökben, házi kertekben talál bőven termőhelyet magának.
Farkas János
