Talán a középiskolai évek a legmeghatározóbbak, hiszen ebben az életkorban már nemcsak a pedagógusok és szülők iránymutatását követjük, hanem a kamaszkor során kibontakozó személyiségünk jegyeit is egyre inkább megmutatjuk. Ez akár szélsőséges viselkedésben is megnyilvánulhat, hiszen a felnőtté válás folyamatában a lázadás vagy az önmagunk és a világ keresése/felfedezése/megértése jelentős szerepet játszik. Személyes nézőpontok kialakulása nyomán vagy pedagógusok/szülők tanácsát követve haladunk a nagybetűs élet meghódítása felé.

Hosszú évek folyamán mindenki megvívja saját csatáit és küzdelmeit, eközben karriert, otthont, családot, anyagi javakat teremtve. A felnőtt élet viszontagságai között néha fel-felbukkan az iskolában eltöltött évek, legfőképp a társakkal közösen megélt élmények emléke. Ezek fel­elevenítésére alkalmasak a különböző (10–20–30–40 éves) osztálytalálkozók, ahol már felnőttként „igazoljuk”, hová jutottunk el. Felsoroljuk elért céljainkat, megvalósításainkat, büszkeségeinket. Majd az emlékek felidézésével visszarepülünk a múltba, ahol osztálytársakként voltunk egymás barátai vagy versenytársai. A jelenben már nem számítanak a kapott jegyek vagy viták, hiszen mindannyiunknak a közös megélések és pillanatok maradtak felejthetetlen emlékek. Ugyanúgy érezzük a közös csínytevések okozta izgalmat, nevetünk a vicces történeteken (és a kevésbé vicceseken is), és boldogsággal tölt el, hogy közös múltunk újra összehozott egy találkozás erejéig. Ott nemcsak egymásnak mesélhetünk magunkról, hanem önmagunkban is számot vethetünk, hogyan éltük/éljük az életünket.

Mindent összevetve, fontos (lenne), hogy önmagunk megismerése legyen legfőbb célunk, hiszen így élhetjük azt az önazonos életet, mely – elvárásoktól, megfelelni és bizonyítani akarástól mentesen – számunkra a legigazabb, a legjobb.

Keresztes Erika
bizalmi tanácsadó