Jelenleg a kolozsvári Hungarológia Doktori Iskolánál kutatja a kortárs regények világát. Kutatásaiban a biopolitika, az identitás, az ökokritika és a közösségi működés kérdései izgatják leginkább – vagy éppen az, amikor ezek nem működnek. Oktatott már irodalomelméletet és kortárs magyar irodalmat, publikál irodalmi kötetekben, tanulmánykötetekben, és rendszeresen felbukkan konferenciákon is, nemcsak hallgatóként, hanem előadóként is. Az írásairól Vida Gábor író azt mondta, hogy magabiztosan navigál valóság és képzelet között, olyan természetességgel vált a szintek között, hogy az olvasó is érzékelheti, hogy itt az író diktál. Selyem Zsuzsa író szerint az írásaiból az derül ki, hogy mennyire keveset tudunk saját életünkről és múltunkról. Általában szürreális figurák, sűrű hangulat és rejtett feszültségek jellemzik szövegeit, ezek pedig észrevétlenül kúsznak az olvasó bőre alá, máskor pedig váratlanul rántják ki a talajt alóla.

A nagyanyám akartam lenni (részlet)

„Már egy hete a nappaliban alszom, és a nagyanyám válásáról álmodok. Most először látom őt ilyen fiatalon, hogy talán még az anyám sem született meg.

A városban élt, egy gyárban dolgozott, vassal és acéllal, de talán mert korrupt a képzeletem, falura álmodom őt, és nem a tőle megörökölt kétszobás blokklakás nappalijába.

A régi családi ház udvarán éppen akkor ér oda a bejárat alatti lépcsőhöz, bal keze a korláton, körülötte málnabokrok, szeder és egy akácfa. A tetőszerkezet és a falak ma is állnak, de lakhatatlan, a falu is, ahol épült. A férje sehol, ő nem csak az álomból, az emlékeimből is hiányzik, nem tudok róla semmit, csak valami furcsa bizsergő jelenlét van ott a kapu sarkában, a takarásban, ami talán ő lehetne. De ha utánamennék, érzem, az apám arca nézne vissza rám, akitől anyám nem vált el.

Egyedül áll az ajtó előtt, az arca kerek és telt és feszes és fél, de mintha kegyetlen is lenne. Az ő döntése, az ő felelőssége, gondolom én, mintha biztatni akarnám. Mégis úgy megy fel azon a lépcsőn, mintha a bíróságra menne.

Pedig csak az apjához megy be, meg az anyjához, hogy mutassa meg nekik a papírt, hogy engedje el a füle mellett, ők megmondták, hogy ízlelgesse magában a gondolatot, amit az Isten megkötött, azt az ember úgy vágja ketté, ahogy akarja.

Vagyis így képzelem, mert az álomban én nem jutok be a házba. A kút mellett állok, és mint egy kimerevített képet, nézem a fiatal és idegen nagyanyámat, miközben a kapu tövébe képzelem oda az apámszerű elhagyott nagyapámat, és be a házba, a tisztaszobába a dédszüleimet, mintha kitömött állatok volnának, trónolnak a gyönyörű hímzett szöveteken.

Mindezt érzem, de látni csak őt látom. A húszas évei közepén van, mint én, ha valóban ekkor vált volna el, én ma nem élnék. A termete meglepően magas, a haja egyetlen fonatban lóg le a derekáig, a homloka széles, az orrnyerge keskeny, az ajkai szinte beleolvadnak a bőre színébe, és kivillannak a fogai, alul egy metsző hiányzik.

Tudom, hogy fél, de belevigyorog az arcomba, és csak szorítja azt az árva A4-es papírt.

Megijeszt.

Valahogy perverz ez az egész.

Mintha az életemet félteném tőle.”