Persze ahhoz, hogy kibontakozhasson a meghívott, olyan beszélgetőtárs szükségeltetik, aki „ért a nyelvén”, azaz nem csak ismeri életútját és életművét, de megfelelőképp irányítani is tudja a beszélgetést – Visky András író pedig remekül végezte dolgát, olyannyira, hogy észlelve, Mircea Cărtărescunak még rengeteg mondanivalója lenne, a szervezők figyelmeztetését, miszerint lejárt a kiszabott idő, figyelembe se vette. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Hogy miképpen jutott el a 80-as években debütáló költő a nemzetközileg elismert (műveit 23 nyelvre fordították le!) írói státusig, ahhoz Mircea Cărtărescunak fel kellett elevenítenie „azokat a nyolcvanas éveket”. Az izolált Romániában egyetlen fiatal költő sem dédelgette a nemzetközi porondra való lépés álmát, „gyanús” volt, akit akkoriban más nyelvekre fordítottak. Ő ugyan sem a rendszer bírálója, sem ellenállója nem volt, verseit mégis durván cenzúrázták – holott az a bizonyos 80-as nemzedék nem egyebet akart, csupán minőségi irodalmat alkotni. És teltek az évek, középiskolai tanárként érte az 1989-es fordulat, amely után „kinyílt a világ” – az irodalom szempontjából is. Mentorának, a baloldali beállítottságú Nicolae Manolescunak köszönhetően francia nyelvre fordították le első prózai művét, a Le Réve (Nostalgia) azonban nem szerzett örömet, tele volt fordítási hibákkal, olyan hatalmas bakikkal, „hogy a hajamat téptem”, mesélte Cărtărescu, példákkal is illusztrálva a fordítást, ami inkább ferdítés volt. A könyv azonban kapott néhány elismerő kritikát – olyanoktól, akik nem is olvasták.

Később más könyveit is lefordították német, spanyol, svéd nyelvre, egyeseknek volt sikere, másoknak nem. A kiadók azonban az anyagi hasznot nézik, az Orbitor című trilógiája – amelyet egyébként a legjobb könyvének tart – nem vált sikeressé külföldön, a Solenoid aztán „megváltoztatta a játékot”. A regény sok olvasója magára talált benne, a lelkesedés megfertőzött másokat is, a könyv végre olvasói érdeklődésre tartott számot, sok példányt eladtak belőle, egyes országokban több kiadást is megért, és meghozta az első fontosabb irodalmi díjakat is. Ez volt a siker kezdete – bár Cărtărescu értelmezésében a siker teljesen mást jelent: számára az az igazi siker, ha valami jót írhat, amivel ő maga is elégedett.

Az irodalom erejére – ha már ez volt a program címe – is mondott példát: a Sole­noid mexikói bemutatóján egy nagydarab, kigyúrt fickó rohant felé, ijesztően hatott, mintha laposra akarná verni. De csak megölelte. És kicsikét sírdogált a vállán. Merthogy a Solenoid elolvasása után hagyott fel erős eltökéltségig jutott öngyilkossági szándékával, a szerzőnek, pontosabban a regénynek olyannyira hálás volt, hogy alkarjára tetováltatta a könyv spanyol nyelvű kiadásának borítóját. „Ez volt az a díj, amelyet a legnagyobb örömmel fogadtam” – mondta Mircea Cărtărescu.

És hogy még mi mindenről volt szó azon a csütörtök délutáni, hosszúra nyúlott beszélgetésen? Író és olvasó viszonyáról, természetesen („minden könyvnek két szerzője van, az író és az olvasó, az ő szerelmi idilljükből születik a könyv”), az irodalmi kánonról és az irodalom percepciójáról, az alkotó magányáról, némi műhelytitkokról (például a Solenoid születéséről: öt vastag, kézzel írott füzet, javítások nélkül, „egyfajta transzban írtam, mintha valaki diktálta volna”), a Theodorosról – legutóbb megjelent regényéről – bővebben, visszatéréséről a költészethez is, és még oly sok mindenről, amiről az újságban beszámolni – terjedelmi okokból – nincs is lehetőség. Arról, hogy miként jutott el a 80-as évek bukaresti román ifjúságához az LGT, már nem kerülhetett szó, de Cărtărescu egyik korabeli versében szerepel egy olyan sor, hogy „Lokomotiv GT-t hallgattunk” – s talán nem véletlen, hogy ez a senkihez nem hasonlítható, mindig a saját útját járó alkotó mindmáig szóban és dallamban is fel tudja idézni: mindenki másképp csinálja.