Az emberi arcát mutatta meg Oravecz Imre a SepsiBookon, sokat mesélve életéről, szülőfalujáról, Szajláról, ahol megérhette még azt a régi világot, amelyről oly sokat írt, a történelem süllyesztőjében eltűnt parasztságról és az ezzel megszűnt értékekről, Amerikáról, ahol ugyan sok minden megváltozott az elmúlt évtizedekben, de ahol a hagyományos értékek, a segítőkészség, az emberiesség még megvan, a sivatagról, amely számára szakrális hely, bár nem azért, mert ott napokig járhat az ember anélkül, hogy másvalakivel találkozzon.

Tamás Dénes vissza-visszatérítő kérdéseire válaszolva beszélt az általa művelt líra és próza viszonyáról: „spontán jön, hol a líra, hol az epika van túlsúlyban, bár epikus alkat vagyok igazából, csak ezt az elején még nem tudtam”, az irodalomban a dokumentálás fontosságáról: „a regényben a tárgyi, az anyagi valóság feleljen meg annak, amit hiszünk, hogy történt vagy történhetett volna”, a naplóírásról: „többféle napló létezik, ha író írja, azt azzal a céllal teszi, hogy megjelenjen”, az öregségről: „ebből nem lehet kigyógyulni, sehogy sem lehet vele megbirkózni, ez egy magányos vállalkozás”, és terveiről is, persze. Elvégre a teljességgel szembenézni: az író legnagyobb kihívása.