A vérengzés után egyre fokozódott a két dél-ázsiai ország közötti feszültség, indiai és pakisztáni katonák naponta lőtték egymást a de facto határnak számító kasmíri demarkációs vonalon keresztül. Május 10-én bejelentették, hogy az Egyesült Államok aktív közvetítésével India és Pakisztán teljes és azonnali tűzszünetben állapodott meg. Marco Rubio amerikai külügyminiszter hangsúlyozta, a két fél nemcsak a konfliktus leállításában, hanem átfogó, békés megegyezések előkészítésében is elkötelezett. Az előzmények ismeretében ez nem könnyű feladat. Nézzük azokat.
 

Brit-India

A XIX. század második felében a mai India, Pakisztán, Banglades, Nepál és Mianmar (1989 előtt Burma) területén fekvő Brit-Indiában nyugati eszmék kezdtek terjedni, és megjelent a fejlett politikai kultúra. 1885-ben megalakult az önkormányzatért folytatott harc országos szerve, az Indiai Nemzeti Kongresszus párt, majd 1906-ban a Muzulmán Liga. Utóbbi 1940-ben hivatalos programjául tűzte ki, hogy India északnyugati és keleti, túlnyomórészt muzulmánok lakta területein létrehozza Pakisztán államot. Közben, 1937-ben a brit gyarmati hatóságok a buddhista többségű Burmát kiszakították Brit-Indiából és az indiai közigazgatástól független, különálló gyarmattá alakították.
 

Hinduk és muzulmánok

A második világháború végén a kimerült Nagy-Britannia már nem tudta fenntartani a „brit korona ékkövének” tartott indiai gyarmatot. 1947. február 20-án Clement Attlee munkáspárti miniszterelnök bejelentette, hogy Nagy-Britannia 1948 júniusa előtt átadja a hatalmat az indiaiaknak. Az akkori indiai alkirály, Lord Louis Mountbatten admirális terve szerint az egykori Brit-India 1947-es, vallások szerinti felosztásakor a hindu többségű területekből lett India, a muzulmán többségűekből pedig Nyugat- és Kelet-Pa­kisztán. A keleti országrészt – amely 1971-től Banglades néven független állam – 1700 kilométernyi indiai terület választotta el a nyugati országrésztől, a mai Pakisztántól.

Az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakja, a hindu Mahátma Gandhi (1869–1948) ellenezte az indiai szubkontinens vallások szerinti felosztását, amit a Kongresszus párt nélküle fogadott el, Muhammad Ali Dzsinnah (1876–1948), a Muzulmán Liga elnöke pedig a felosztással nem volt megelégedve, mivel nem az általa létrehozni kívánt Nagy-Pakisztánt körvonalazta. Az akkori megállapodás szerint a fejedelmi államok vezetői döntöttek: fejedelemségük Indiához vagy Pakisztánhoz csatlakozik. A jobbára muzulmánok lakta Kasmír függetlenség gondolatával is kacérkodó hindu maharadzsája, Hari Szingh 1947. október 26-án Indiát választotta, miután Pakisztán felől fegyveresek törtek be a területre. Kasmír fővárosa, Srinagar repülőterére indiai deszantalakulatok érkeztek. Pakisztán is bejelentette igényét Kasmírra, amely akkor a viszály almájaként pottyant a két ország közé.
 

Három háború

1947 novemberében a terület birtoklásáért kitört indiai–pakisztáni háború 1949. január 1-jén, az ENSZ közvetítésével létrejött fegyverszünettel ért véget. A tűzszüneti vonal pontosan ott húzódik, ahol megálltak a harcok. Kasmír területének egyharmada, a nyugati és az északi rész pakisztáni ellenőrzés alá került, a keleti és a központi rész Dzsammu és Kasmír néven India egyetlen muzulmán többségű tagállama lett. Az indiai alkotmány Kasmír számára különleges jogállást biztosított. A tűzszünet betartását az ENSZ második legrégebbi békefenntartó missziója, az 1949 januárjában telepített UNMOGIP-megfigyelők ellenőrzik.

Alig fél évszázad alatt négy háború tört ki India és Pakisztán között (1947–1948, 1965, 1971, 1999), ezekből három Kasmírért (egynek oka a kelet-pakisztáni válság volt). A „békeévek” sem voltak felhőtlenek. Az indiai és pakisztáni katonák gyakran nyitottak tüzet egymásra az 1212 kilométer hosszú kasmíri tűzszüneti vonal mentén. Kisebb kasmíri területek, Akszai Csin és a Karakorum hegylánc térsége az 1962-es kínai–indiai háború, majd a Shaksgam-völgy az 1963-as kínai–pakisztáni határmegállapodás nyomán a Kínai Népköztársaság fennhatósága alá került. (Az 1979-re elkészült, a pakisztáni fővárost, Iszlamabadot a kínai Kashgar várossal összekötő Karakorum magashegyi autóút a föld legmagasabban fekvő aszfaltozott nemzetközi útja.)
 

Simla nem vízválasztó

Az Indira Gandhi indiai miniszterelnök és Zulfikar Ali Bhutto pakisztáni elnök 1972 nyarán Simlában tartott, történelminek nevezett csúcstalálkozóján aláírt megállapodás normalizálta a két ország viszonyát. A két fél kötelezettséget vállalt a kétoldalú problémák erőszakmentes rendezésére, és arra, hogy a jövőben tiszteletben tartják a kasmíri tűzszüneti vonalat. (Simla a Himalája lábainál fekvő indiai hegyi üdülőhely, az egykori Brit-India nyári fővárosa.) Utóbb kiderült, hogy a két ország álláspontja a kasmíri kérdésben Simla után sem változott. A régióra mindkét ország teljes egészében igényt tart, kettészakadását csak ideiglenesnek tekintik.

Az indiai álláspont szerint a kasmíri kérdés India belügye, az egyetlen kétoldalú, indiai–pa­kisztáni rendezetlen dolog, hogy Pakisztán Dzsammu és Kasmír egyharmadát birtokolja, amelyet erőszakkal foglalt el. A pakisztáni álláspont szerint a kasmíri probléma nemzetközi kérdés, és Indiá­nak teljesítenie kell kötelességét Dzsammu és Kasmír népének önrendelkezési jogával kapcsolatban, az érvényes ENSZ-határozatok szellemében (mivel szerinte Simla nem írta felül azokat). 1989 után Kasmír India fennhatósága alatt álló területén gerillaháború bontakozott ki a muzulmán lázadók és az indiai fegyveres erők között. Előbbiek az egész tartomány Pakisztánhoz való csatolását akarják.
 

Kargil-háború

Az 1999 májusa és júliusa közötti negyedik indiai–pakisztáni háború, a Kargil-háború vagy gleccserháború premiert jelent a hadtörténetben: 5000 méter tengerszint feletti magasságban és mínusz 48 Celsius-fokos  „sarkvidéki” hidegben is folytak hadműveletek. 1998–99 telén felkelőknek álcázva pakisztáni különleges műveleti katonák szivárogtak be indiai fennhatóság alatt álló területre. Céljuk a stratégiailag kiemelkedő fontosságú Siachen gleccser visszafoglalása volt, melyet 1984-ben foglalt el az indiai hadsereg. A harcok során a Kargil város feletti ellenőrzés kulcsfontosságúnak bizonyult mindkét fél számára. A nemzetközi közösség nyomására a pakisztáni csapatokat visszavonták az indiai felségterületről. Az indiai hadsereg július utolsó hetében indította meg a végső támadást a pakisztáni határ térségében még harcoló fegyveres iszlamista csoportok ellen, és a teljes ellenállást sikerrel felszámolta.

Politikai megfigyelők szerint Dél-Ázsia akkor az atomháború küszöbén állt. 1998 tavaszától ugyanis mindkét ország bevethető nukleáris fegyverekkel rendelkezik. 2019. augusztus elején a delhi kormány visszavonta Kasmír különleges státuszát, melynek következtében a régió évtizedek óta bizonyos fokú autonómiát élvezett. Ezzel – pakisztáni vélemény szerint – a kasmíriak közösségi jogaik jó részét elvesztették.
 

Nagy-Kasmír

A több mint hetven éve zajló kasmíri konfliktus politikai megoldásának kulcsa két atomhatalom, India és Pakisztán kezében van. Kasmír helyzete azon „befagyott” konfliktusok közé tartozik, ahol szóba jöhet/jöhetne a kettős szuverenitás mint megoldás. Ennek bevezetése nyomán itt a két anyaország, India és Pakisztán osztozna – fele-fele arányban – az újraegyesítéssel öt régióból létrejövő Nagy-Kasmír (a most Indiához tartozó Dzsammu, Kasmír-völgy és Ladak, valamint a jelenleg pakisztáni fennhatóság alatt álló Azad Kashmir, Gilgit és Baltisztán) feletti szuverenitáson. Általa helyreállna nemcsak a terület politikai, hanem gazdasági egysége is. A kasmíri muzulmánok pakisztáni, a kasmíri hinduk és buddhisták pedig indiai állampolgárok, de választhatnák mindkét állampolgárságot is. A kettős szuverenitást bevezető egyezmény garantálja Nagy-Kasmír különállását, autonómiáját, területi egységét, és meghatározza, hogy ott a két anyaországnak, Indiának, illetve Pakisztánnak hány katonája állomásozik. A hivatalos nyelv az angol. A kettős szuverenitás alatt álló autonóm (de nem független) Nagy-Kasmír külképviseletét – megegyezés szerint – a két anyaország egyike látja el.

Németh Csaba