A nagyregény felveszi a versenyt a sorozatokkal, és világszerte rengeteg nagy elbeszélés jelenik meg, de amikor ő maga leadta az 1600–1700 oldalas kéziratot a kiadóban, kicsit meg voltak ijedve – mesélte. Az 1908-tól 1957-ig tartó családtörténetbe egyébként úgy vágott bele, mintha egy őserdőbe indult volna: nem látta a végét, és azt sem, hogy mi vár rá. Egy ekkora könyvet nem is lehet megtervezni: az ember belemegy egy folyóba, hagyja magát sodortatni, és közben lát ezt-azt a parton vagy a vízben. A múló időnek azonban ritmust kellett adni, olykor meg kellett állni vagy éppen meglódítani ezt a hatalmas testet; rettenetesen nehéz és veszélyes írói munka volt, hiszen három család (egy zsidó, egy arisztokrata és egy magyar), több generáció, összesen mintegy 200 szereplő sorsát kellett fonogatni, kézben tartani. Ez aztán létrehoz egy külön erőteret, egy olyan világot, amely sokszor az íróra is rápirít: a könyv, miközben születik, visszabeszél, 150 oldal után újra kellett szabni bizonyos dolgokat, és 500 oldal után ismét – avatta be hallgatóságát nehézségeibe Darvasi László.

Azt is elmondta: ő Törökszentmiklóson született, egy tipikus alföldi mezővárosban, amilyen több is van. Folyamatosan azzal küzdenek, hogy megszűnnek vagy kihalnak, átrohan rajtuk a történelem, a közösség alkalmi, nem vagy nagyon nehezen tartja össze az idő, az értelmiség pedig teljesen kiveszett. Ezeknek a kínlódó kisvárosoknak nincs megírva a világuk, nemigen vannak saját történeteik (egy sorozatgyilkosság volt mindössze, a Rákosi-korszakban), ezért úgy döntött, hogy történetet fog adni a helynek, ahol felnőtt. A regény azonban nem olyan emberekről szól, akiket ismert, inkább atipikus személyeket vonultatott fel, többek között egy félkarú sofőrt vagy egy Székelyföldről odavetődött tánctanárt, de Marosvásárhelyre és Clevelandbe is elkanyarodik egy-egy szálon.

A 20. század eleje rendkívül veszélyes és ijesztő korszak volt, de a történelem a háttérben marad (és nem is egészen pontos, becsúsztak hibák, tévesztések is), a könyvben emberi sorsok kerülgetik egymást, és különböző tulajdonságaikkal viszik tovább a történetet. Amiben egy kis mágikus realizmus is van, mert „a világ annyira abszurd, hogy csak mágiával lehet rá reagálni”: a hősöknek van egy realizmuson túli kapcsolata is a világgal, minden, ami létezik, kommunikál. És beszélni kell akkor is, ha nem hallják vagy nem értik – állítja Darvasi László, aki már a Neandervölgyiek folytatásán töri a fejét; ez sem lesz egyszerű, hiszen az 1957 utáni 60–70 évet sem lehet egy könyvbe beírni...