– Sikerült megfelelően kezelnie az Erdély Romániával való egyesülésének századik évfordulójára előadott, Nu chiar 1918 (Nem éppen 1918) című produkció körüli botrányt? Emlékidézésként: a 2018-as bemutató estéjén román népviseletbe és mélységes felháborodásba öltözött csoport igyekezett megakadályozni a szerintük botrányos, a centenáriumot megalázó, annak szellemiségével szembeni kegyeletsértésként kategorizált előadást.
– Alapvetően igen, amiben segített, hogy időközben több mint hat év telt el, és ezalatt sok jó produkciót vittünk színre. A közelmúltbeli államelnök-választásnak azonban „sikerült” felidéznie az akkori keserűséget, hiszen láttam, hogy a nacionalista oldalon ugyanazok az emberek gyülekeznek, akik anno bevonultak az előadásra. Ezért aztán minden tőlem telhetőt igyekeztem megtenni annak érdekében, hogy ne kerülhessenek hatalomra, utólag azonban talán bevallhatom, hogy otthon becsomagolt bőröndök várták a végeredményt. Mert ha nem úgy sül el a dolog, ahogy szerencsére elsült, azonnal világgá mentünk volna.

– Pedig annak idején igazi hajtűkanyarral tért vissza gyermek- és fiatalkora helyszínére, hogy a túlnyomó többségében magyar városban minőségi román színházat csináljon. Melyek voltak az eredendő mozgatórugói?
– Mindenekelőtt a származásom: román anya és magyar apa gyermeke vagyok, a család Nagyszebenből költözött haza, édesapám családja ugyanis Sepsiszentgyörgy környékéről származik. A szüleim közötti egyezség úgy szólt, hogy mire mi, gyerekek ötödikesek leszünk, románul, magyarul és németül egyaránt tudjunk beszélni. A mindenféle érzékenységek és empátiák kialakulásához az is hozzájárult, hogy valamennyi nagyszülőm más-más felekezetű volt, sokszor mentem velük egyazon napon a katolikus és az ortodox templomba énekelni. Sőt, az egyik nagyapám görögkatolikus volt, az ő nagybátyja pedig Ioan Suciu, azon vértanú püspökök egyike, akiket a néhai Ferenc pápa avatott boldoggá.

– Konkrétan: mi csábította haza Bukarestből?
– Mindenekelőtt a város, a hely természetes bája. Férjem nem szentgyörgyi, még csak nem is erdélyi, ám amikor először járt itt, hogy bemutassam a szüleimnek, egyből azt mondta, ő ebben a városban fog megöregedni. Akkor lehet, hogy valaki mással, mert én nem vagyok nyitott arra, hogy hazaköltözzem, válaszoltam még nagyon fiatalon, szépen alakuló bukaresti karrierrel. Ő viszont, a cernavodai származású férfi nem engedett, ez a hely hozzá szól, a lelkéhez leginkább találó település. Mi Bukarestben találkoztunk az egyetemen, mire összejöttünk, már diplomáztam. Még mindig nem vonzódtam haza, viszont egy kisgyerek nevelése nagyon drága dolog volt Bukarestben, az értéket nem pénzben, hanem az elpazarolt időben számolva. Sosem volt elég időnk az együttlétre, és én ezt hatalmas veszteségnek tartottam. Reggel héttől este kilencig dolgoztunk, jómagam 18 éven át jelentős reklámügynökségeknél különböző vezetői pozíciókban. A második gyerekünkre várva viszont azt mondtam, minden bukaresti bizniszt, minden munkahelyet leállítok, és legalább egy évre hazaköltözöm. Az volt a vágyam, hogy a második gyermekemet is az aneszteziológus édesanyámmal szüljem, és legalább az első évben ebben a csendes kisvárosban tologathassuk a babakocsit.

– A végleges itthon ragadás mégsem tekinthető a családi babakocsitologatás közvetlen meghosszabbításának. Milyen szálakat kellett még elvarrnia a fővárosban? 
– Az az igazság, hogy nagyon kezdtem unatkozni, itthon nem találtam „kihívásos” munkahelyet, és ez nálam mindig nagy problémának számított. Amikor a fiam is másfél éves lett, visszaköltöztünk Bukarestbe, ahol jó három évet húztam le egy nagy reklámügynökségnél, jól kerestem. Egyszer csak azonban felhívták a figyelmemet, hogy a szentgyörgyi román színháznak újra nincs vezetője. Egy barátom dobta be a témát valamikor 2015-ben, biztatott, nézzem meg a pályázati kiírást az intézmény weboldalán. Megnéztem, aztán személyes kihívásként kezelve a dolgot, megírtam a pályázatot – mint egy üzleti tervet. Stratégiai fejlesztési menedzserként teljesen másképp volt beállva az agyam, a privát szférából kiindulva próbáltam személyre szabni a projektet. Mindenki azt mondta, nagyon jó lenne, de egy idő után bizonyára ezt is unni fogom, mert egyszerűen túlképzett vagyok a feladathoz. Úgy jöttem vissza, hogy na, nézzük meg, tényleg tud-e kihívásként működni a színház igazgatása. A polgármester úrral való első beszélgetésünkkor még nem tudtunk megegyezni, itt ahhoz voltak hozzászokva, hogy a jelentkező elé tesznek egy szerződést, itt kell aláírni, aztán kész.

– Hogyan lett ebből mégis aláírás?
– Amikor elolvastam, rögtön láttam, hogy a szerződést nem rám írták, a felét sem értettem, mi miért került bele. Ezt nem fogom aláírni, mondtam. A polgármester úr akkor megkérdezte, mit szeretnék. Kitörölünk az elejéről négy oldalt, mondtam, fölösleges, csak az első oldalt tartjuk meg, s módosítunk a fizetéses számokon, mert ezt így soha nem fogadom el. Ha így nem megy, sok sikert kívánok a versenyvizsga újraszervezéshez, ilyen feltételek mellett nem érdekel a dolog. Ezt követően jött létre az első olyan találkozás, amikor végre azt éreztem, két józan partner ül az asztalnál, aki képes kommunikálni, komoly közös döntéseket hozni, és ez a következő évekre is megszabta a kapcsolatunkat. A fizetésem amúgy a harmadát sem éri el annak, amit Bukarestben kerestem. A mai napig hívnak vissza, de most már semmi pénzért nem mennék.

– Mi tette elszakíthatatlanná ezeket a szálakat?
– Mindenekelőtt az, hogy a Sepsiszentgyörgy kínálta magánéleti előnyökön túl itthonról sokkal könnyebb változtatni, javítani, mint ha elmennék Bukarestbe. Ha itthon egészséges módon építek valamit, annak van láthatósága. Pedig hívtak már minisztériumi szinten is, tagja vagyok különböző tanácsadói köröknek, önkéntes módon több éven át sok mindenkinek segítettem. Itt rendelkezem azzal a szabadsággal, hogy a magam belátása szerint dönthessek. Ha viszont beállok nagyon magas szintű körökbe, ott nincs mese, elveszítem ezt a fajta szabadságomat. Egy jó stratégiai érzékkel rendelkező ember tud hátrálni két lépést, hogy átlássa a nagy képet, és én képes vagyok erre. Ugyanakkor hála Istennek megvannak a kapcsolataim, hogy innen is pontosan tudjam, kivel kell felvennem a kapcsolatot, kitől kell segítséget kérnem bizonyos helyzetekben. Közben meg nagyon „átlátszó” ember vagyok, szuperpozitív, nagyon nyílt. Sose tudnám befogni a számat, azt mondani, hogy jaj de szép és rózsaszín minden, miközben látom: szarban úszkálva parfümöt pufogtatunk magunk körül. Nem vagyok ennek a híve, nem is akarok lealacsonyodni arra a szintre. Túl sokat dolgoztam ahhoz, hogy átlépjem ezeket a vörös vonalakat. 

– Milyennek látja ma a szentgyörgyi román színház országos megítélését? Sikerült „felnevelnie” az intézményt a saját elvárásaihoz mérhetően?
– Amit a szentgyörgyi román színházban elértem, sehol máshol nem sikerült volna. Mélységesen hiszek a csapatmunkában, és soha nem fogom az előtérbe tolni magamat a mások hátrányára. A társulat, az emberek, a „lányaim”, azaz a közvetlen munkatársaim nélkül nem lehetnék az az ember, aki vagyok. Együtt nőttünk fel, együtt tanultuk meg tenni a dolgunkat, és nekem mindig nagyon fontos volt, hogy ők is mellettem, velem nőjenek, hogy magukénak érezzék az intézményt. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy szerintem ezt elértük. A színházba költözést pedig sosem tudom megunni, hiszen minden produkció mást hoz. Mindig új emberekkel dolgozom, minden kihívás különleges, a rossz rutin veszélye fel sem merül.

– Színiakadémiát is végzett, a színészmesterséget is belülről ismeri. Használja is, esetleg „visszaél” ezzel a tudásával?
– Szeretem nevelni, kisegíteni kell a kollégákat, de elsősorban arról gondoskodni, hogy mindenkinek rendelkezésére álljon, amire szüksége van a színpadon, az irodákban, a műszakban. Úgy tartom, hogy mindenekelőtt nagyon jó integrátorként, karmesterként kell működnöm. De teljesen átlátszónak is kell lennem, amit kiejtek a számon, azt teljes mértékben vállalom is. Néha pszichológusba is át kell mennem. Ami a színészmesterséget illeti, a színészkollégáim sokkal jobbak, jártasabbak, tehetségesebbek, mint én valaha is voltam a színpadon. Ha valaki színészi szempontból akar tanácsot kérni tőlem, nem én vagyok a megfelelő ember. Sőt, többnyire én kerülök abba a helyzetbe, hogy tanácsra szoruljak a színpadon, ilyenkor gond nélkül fordulok hozzájuk. 

– El tudja képzelni magát valamelyik nagy román színház élén?
– Talán igen, de nem szeretném. A tizedik évemet töltöm a szentgyörgyi színháznál, közben több alkalommal is próbáltak elcsábítani, több más színház vezetői pozíciójába hívtak. Egyelőre azonban nekem itt van dolgom, és ebbe az is beletartozik, hogy a jelenlegi jogszabályi és költségvetési környezetben mindig három-négy lépéssel a kormányzati, minisztériumi döntéshozók előtt kell járnom, hogy megelőzhessek bizonyos, káros következményekkel fenyegető dolgokat, tudnom kell, mi járhat ezeknek az embereknek a fejében. Valamilyen szinten át kell látnom a gondolkodási módszerüket, hogy bizonyos eszement jogszabály-módosítási tervek eleve ne kerülhessenek a parlament elé. 

– Bukaresti tapasztalatokkal érkezett vissza, egy ismert, mégis egészen másik életbe, ebbe az örök közegbe, amely mégis folyamatosan változik. Ebből a szemszögből nézve milyen a mai Sepsiszentgyörgy?
– Szerintem nélkülem is nagyon sokat fejlődött, jó irányba haladnak a dolgok, de hiszem, hogy én is hozzátettem néhány dolgot. Szívügyemnek tartom ennek a városnak a sorsát. Szüleim mindig is a közösség tevékeny tagjai voltak, Szentgyörgy ennek szellemében is nevelt. Szeretem, hogy az utcán mindenkit ismerek, leülök, beszélgetek az emberekkel, ahol gondok vannak, bele tudok szólni, megpróbálni segíteni. Önkéntesként is rengeteg projektbe szálltam be, fontos dolgokba, amelyekkel jó élni. A gyermekeinket is hasonlóképpen igyekeztünk nevelni. A lányom zenét tanul a brassói konzervatóriumban, a fiam középiskolás, tehetséges zenész lenne, de számára a számítógép világa az elsődleges. Úgy ítélem meg, van rá esély, hogy ők is szentgyörgyiek maradjanak. A lányom nem véletlenül nem ment Brassótól távolabbra, valami folyton hazahúzza. Összességében jó viszonyban vagyok azzal az emberrel, aki visszanéz rám a tükörből. 

– Szakemberek szerint a szentgyörgyi kulturális központ felépítésével egészen szédítő perspektívák nyílhatnak ezen a téren. Az ön számára mit villantanak fel ezek a kilátások? 
– Nagyon szeretem a Szentgyörgyön bevállalt irányt. Derékig benne vagyok ezekben a folyamatokban, érzem, hogy a tudásom, mindaz, amiért dolgoztam az utóbbi tíz évben, fokozatosan megtalálja a helyét. Nagyon fontos, milyen minőségű eseményeket szervezünk, hogy ne engedjünk az elért szintből. A kulturális központ újabb lépések megtételét teszi majd lehetővé, a létesítendő filharmónia- és operakapacitás sok mindenre kínál majd lehetőséget. Mert mi tagadás, most szenvedünk a kulturális infrastruktúra terén. Mi is továbbfejlesztjük a saját színházunkat, épül a kis előadótermünk a színház hátsó részében, amit kimondottan a gyerekelőadásoknak szánunk, és 2026 szeptemberétől tervezzük bevonni a kulturális körforgásba. A hajdani cigarettagyárral is sok vagány tervünk van. A legutóbbi Szent György Napok alkalmával például a városháza, az Andrei Mureșanu Színház, az Osztrák Kulturális Fórum és a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézettel közös alapításban Bécset ábrázoló fotókiállítással átadtuk a Kulturális és ifjúsági projektek terét. 

– Vissza-visszatérő téma, mennyire indokolt egy 25 százalékos arányú románsággal rendelkező városban egy román színház jelenléte. Ön mivel szokott a társulat létjogosultsága mellett érvelni? 
– Elsősorban az előadásaink látogatottsága beszél önmagáért: a teremkihasználtságunk 98 százalékos, és ezen az a tény sem árnyal túl sokat, hogy nálunk 120 ember jelenti a zsúfolt házat. De egy társulat számára az otthont adó város etnikai összetétele kevésbé meghatározó. Ha csak a sepsiszentgyörgyi románságra építenénk, saját magunkat kötnénk gúzsba. Magyar többségű területen tevékenykedve a többség számára is vonzónak kell lennünk. A sikernek nem szabad nyelvfüggőnek lennie, ezért túl azon, hogy feliratozzuk az előadásainkat, olyan fordítással is igyekszünk szolgálni, ami visszaadja az eredeti nyelv lényegét, ízét. A repertoárválasztásunk is ezt szolgálja, és mivel a színészek többsége húsz éve Háromszéken él, képes azonosulni a hellyel, a problémákkal, az örömökkel, a sok esetben önkarikírozó megközelítésekkel. Senki sem akar innen elmenni, sőt, sokan jönnének, egyelőre azonban nincs lehetőség a társulatbővítésre.

– Ennek az empátiának a jeleként érdemes értelmezni a kezdetben említett, inkriminált darab színrevitelét is?
– Jelentős mértékben igen. A darab már azáltal jelentős „hátrányból” indult útjára, hogy szerzője a marosvásárhelyi magyar drámaíró, Székely Csaba, további súlyosbító körülmény pedig, hogy az alkotás megrendelésre készült. A 2018-as repertoárunk tervezésekor központi kérdés volt, miként vegyünk részt a centenáriumi ünnepségsorozaton valami olyasmivel, ami nemcsak történelemidéző, hanem a mai körülményekre, az erdélyi valóságra is jellemző. Ugyanakkor olyan elő­adást is akartunk, amely nem egyetlen alkalomra szól, hiszen csak így éri meg a befektetett pénz és energia. Első késztetésként környékbeli román személyiség életművére akartuk építeni az előadást. A közeli Árapatakon született író-újságíró, Romulus Cioflec volt az első jelöltünk, minden elérhetőt elolvastunk tőle, de a drámákat és szépirodalmat is felvonultató életműben semmi olyat nem találtunk, ami erre az alkalomra feldolgozásra érdemesült volna. Ezek után esett a választásunk a „szerzőink” között már korábban is szereplő Székely Csabára.

Anna Maria Popa
Kultúrmenedzser, az Andrei Mureșanu Színház igazgatója. Sepsiszentgyörgyön született 1982. március 3-án. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban érettségizett, a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemen diplomázott színész szakon, majd közgazdasági tanulmányokat folytatott. Több színpadi, rádiós-tévés és reklámfellépés után átnyergelt a reklámiparba, több jelentős reklámcégnél töltött be vezető pozíciót. 2015 óta a sepsiszentgyörgyi román színház vezetője. Férjezett, két gyermek édesanyja.