Igaz, hogy abból meg a termékeny fajta, aki több műfajban és viszonylag sokat ír, sokoldalú, szól gyermekekhez és felnőttekhez egyaránt, és bőbeszédű – a szó pozitív értelmében, hiszen szívesen és szerethetően mesél hivatásáról, életéről, versről és istenhitéről – no meg cipőméretéről vagy éppen szívrohamáról. Lehet, hogy közben kicsit mégis mágus, misszionárius, pszichológus és motivációs tréner is?

Lackfi János az idei SepsiBookon több programon vett részt: mindenik népes közönség előtt zajlott, népszerűségéről pedig sokat elárul, hogy a felnőtteknek szóló, Szavak hitével című közönségtalálkozója után egy órával is sorakoztak kiadója standjánál a dedikálásra várók. A Juhász Anna irodalmárral folytatott beszélgetése ízig-vérig „lackfisra” sikeredett: egyszerre volt szerteágazó és mély, játékos és komoly, humoros és szívszorító, sistergő és merengő, mely során az érdeklődők nem csak a szerző műveibe kaphattak betekintést, de kicsit a lelkébe is beleláthattak.

Fiatalként azt hittem, azért vagyok a világon, hogy véleményem legyen. Aztán rájöttem, az mindenkinek van, és legtöbbször arra használja, hogy a másikat lebunkózza – most pedig úgy látom, azért vagyok a világon, hogy közösségben legyek – vallott a szerző utalva az olvasókkal való kapcsolatra, de a hely szellemére, az elhunyt költő­elődök mégis jelenlétére, az anyaország és az elszakított részek közötti viszonyra is: „tagjai vagyunk egymásnak”.

A szentséghez való viszonya kapcsán pedig kifejtette: a szentség elkülönítettséget jelent, jó, ha megvan ez bennünk mind az Istennel való kapcsolatunkban, mind az önmagunkkal, illetve a másokkal való viszonyunkban, enélkül ugyanis nem tudnánk teljes életet élni. Minden kornak megvannak a jellemző betegségei – a mienknek az, hogy miközben mindenfélét cipelünk magunkkal, nem érezzük, hogy küldve vagyunk valaki által valahová, és hogy tennivalónk van ott. A Sistergő zsoltárok című kötetéről szólva kiemelte: a műfaj sajátossága az, hogy bőbeszédű, tajtékzó, habzik, de egyben megemeli a beszédet. A zsoltárt éneklő mintegy lyukat akar beszélni Isten hasába: mondja, darálja, ismétli a dicséretet, de mondja az ellenkezőjét, a panaszt is, egy szüntelen zsibongás, állandó „buli” van, miként azt az elragadtatásában Dávid látta a mennyben, és amit a földön, Isten sátrában is meg akart honosítani.

A beszélgetés során Lackfi János nem kerülhette meg azt a sorsfordító pillanatot sem életéből, amelyet a karácsony napján kapott szívrohama jelentett. Az újjászületés lehetőségét kaptam meg karácsony napján, amikor épp otthon készültek egy családi ünnepi programra – elevenítette fel a szerző, hiszen az orvosok szerint is mindössze 50 százalék esélye volt túlélni a rohamot. Isten csodaszép ajándékokat tud küldeni, csak néha nagyon ronda csomagolásban – valahogy így összegezhető az egyszerre szép és durva tapasztalat, amikor sírva megköszönte életét Istennek, mélységes hálát érzett szép és gazdag addigi életéért, bocsánatot kért az elkövetett bűnökért. S bár nem volt benne semmi harag, valami újfajta, mélységes szomorúságot is megtapasztalt, melyet addig nem, hiszen bármennyire is Istené a döntés, azért ott volt benne az élet­igenlés is: akkor tízéves lányát még szerette volna megtáncoltatni az 
esküvőjén.

Isten a mulandóságba akar beköltözni velünk – állítja Lackfi, aki azt is bevallotta: hisz abban, és saját életében többször meg is tapasztalta, hogy Isten egészen konkrét formában is beavatkozik életünkbe, óv bennünket, gondoskodik rólunk. Megosztotta a hallgatósággal azt a történetet, amikor egy általa látott furcsa álom nyomán beszélte rá fiát egy munkavédelmi eszköz, arcmaszk beszerzésére, amely egy kis idő múlva bekövetkezett baleset során tényleg életmentőnek bizonyult.